(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)
Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli
dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el
legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban
erősködött, hogy a ki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről
erővel elvinni senkinek nem szabad.
S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó
személyes tervei is.
Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem
lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett,
hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s
akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak,
hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre
téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.
Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a
nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő
részére döntsék el az igazságot.
Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy
Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.
Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és
Kaczenreiter Henrik egy peczérével.
A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a
Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a
veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is
vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt
terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna
hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja.
A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ
el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.
Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált
fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer
megkapja, akkor fel fogja négyelni!
Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot
megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a
kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a
koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot
csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet
adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár;
a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset
is csináltak a kassaiakra.
Végre lejött az országbiró határozata a menhely kérdésében.
Az pedig ekképen hangzott:
«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet
tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal
letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak
azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római
egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a
törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak
nem több, mint három napi idő engedtetik».
Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a
jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a
vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát
véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János
barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És
azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar
párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának
kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve,
eltemetve.
Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a
ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:
– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam
a fejét elvágva a testétől, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én
lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.
De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára
asszonynak sem mondá el.
Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. –
Bolondok napja.
Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania
esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak
vétetnék.
Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint
nézhette azt a kolostor ablakából.
Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt:
bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a
napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával
megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.
Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos
némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra
aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a
farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából
nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát,
másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki
tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki
trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg
dobot.
A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte.
Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy
volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját,
úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú
csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két
kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember
dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták,
ivott; kezében volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele;
hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se
látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre
vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott
egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen
vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra
relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. –
Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a
czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból
kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető
volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot
nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos
lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok
volt.
A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros
koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű
óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket,
rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj
csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni
kellett, mert különben a nyakába töltötték.
A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt
megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány
áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat
újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán
mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a
szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep
jutott: neki csak fekünni kellett és inni.
Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is
ott állt az ajtó mellett két felől a két fegyveres őr: a város drabantja
s a bakó szolgája.
A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér,
kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu
környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a
drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú
vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy
azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.
Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a
kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi
történt? azt csak a beavatottak tudták.
Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább.
A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat
Zwirina főrector az alabárdosaival.
– Hová mentek? kérdezé a farsang lovagjától.
Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt
recsegő-sipegő madárhangon.
– A meghalt farsangot viszszük eltemetni!
Zwirina Ágoston pedig élt a gyanuperrel. Hej okos ember volt!
– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?
S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arczáról.
Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva,
elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S
erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között.
Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a
koporsóban.
A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát.
«Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a
nádpálczájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. – Mire
az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba
teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is
lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint,
nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a
paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt
a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak
annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze
előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a
temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles
hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott
paripát hozva elő.
A Simplex ekkor elkiáltá magát:
«Valentine, ecce tuum Bucephalum!»
Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a
török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.
A halálra ítélt felkapott a lovára s elvágtatott, ki a világba.
Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a
maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun
tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik
semmiben sem tudósok.
Török Alit a kolostor ajtóban cserélték ki Bálinttal.