Nem minden akeppen tewrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott
wala.
Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött.
Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában
megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.
A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes
feje vesztésével büntettessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett
tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba
takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott
megtermő bógácsot.
Ez az utóbbi sulyosítása volt a büntetésnek.
De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a
megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség
miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is
feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége,
tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a
templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette
és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy
tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem
azt még a siron túl is sujtolni szükséges.
Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek
megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat
tetszése szerint.
És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja
újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár:
egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal
átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú
haja a vállait verte.
A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina
Ágoston.
A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed
léptekkel haladt fel azokon.
A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok
erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.
Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint
megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.
– Megbocsátasz-e nekem?
– Nincs miért megbocsássak.
– Szörnyű halálodért…
– Az örökre egyesít te veled.
– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?
– Várok rád az ég kapujában, míg megjösz.
– S ha én pokolra jutok bűneimért?
– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.
– Akarsz-e imádkozni még?
– Békesség van már szivemben.
– Amen…
Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe
azzal a fehér szalaggal.
Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.
Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett.
Mikhál ráismert és megszólítá.
– Mátyás mester, úgy-e jó asszonya voltam mindig?
– Bár ne lett volna az soha. Dörmögé a kemény férfi.
– No hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.
Bálint azt kérdezé tőle:
– Bekössem-e szemeidet?
– Csókold le. S hunyva maradnak.
Nem is nyiltak fel, csak a túlvilágon.
Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve:
odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle
kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?
Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a
holttetemet fölemelje.
– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat
ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.
Azzal leveté rókatorkos mentéjét s lekiálta a körülálló sokasághoz.
– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.
– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett
fel a lépcsőkön.
– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire
kértelek, el ne feledkezzél róla.
S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú
ágyba, a miből nem költenek föl senkit.
Akkor megölelte a hű fiút s elbocsátá magától.
– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos
ellenfeléhez fordulva.
Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy
térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.
Bálint elutasítá őt magától.
– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, a kiben ti
hisztek.
– Ne halj meg egyházi áldás nélkül; figyelmezteté a lelkész.
– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal
a hóhér, a ki a fejemet leüti.
A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés.
Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű
komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott
szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű
csípdeséseket.
– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy
tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az
éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.
Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szivét erősítette volt.
– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve
eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál
hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát
is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?
– Még magasabban kell. Monda neki Kaczenreiter.
– Még is magasabbra? No így már csak jó lesz.
Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki
gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén
is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett
kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége
iránt.
– No páter Vihodár, – ha te készen vagy: én már készen vagyok.
Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal
éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj,
s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt
bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó
szegletébe, hogy elszédült bele.
Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az
elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.
– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az
elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a
pallost a másik bakó s végezzen az vele.
Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról.
Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei
felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. –
Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad
felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt
kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.
«Ide Bálint, ide!» Ez Simplex hangja volt.
Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.
«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló
drabantoknak.
A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a merre Bállint kitört,
ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői
előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai
fedezték a futását.
Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A
főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a
pallossal, a drabantok az alabárdokkal.
Bálint egy nyitott kaput talált az utcza végén: azon bemenekült.
Az a kapu bezáródott utána.
S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun,
hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták
vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.
– Vissza innen! Ez a ház «asylum.»
Az volt a jezsuiták kolostora.
E küszöbön megszünt a világi hatóság minden hatalma.
És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a
miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt
támasztottak mögötte, melyben megmenekült.
De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták
kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak
összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a
Mikhálja mellett!»