Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban
megbevnhewdic.
Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket s egészen
kudarczot vallott a psychologiai számítása.
Kaczenreiter Henrik természete e néhány év alatt egészen elfajult.
Mikor Bálint a kézsmárki collegiumban együtt tanult vele, akkor egy
tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjoncz
volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének
fitogtatása miatt; a ki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele,
kegyetlenül összetörte, ha apró csinyeket követtek el, azokat az
előljáróknál beárulta s tudományával valamennyi felett præpotenskedett.
De mind e hatalmaskodásának végczélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott
is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért
pályatársainak nyüge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából
kilódítá őt atyjának erőszakos keze s visszarántotta annak
ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.
Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy bele találta
magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar
egyformává tesz mindenkit, a ki bele keveredett. Az az érzés, hogy az
egész világ megveti az embert, felkölti a daczos ösztönt, ezt a
megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remete életet élt,
bornemisza volt; most egyszerre a mámorba sülyeszté érzékeit s nem
szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó halála fenevadi kegyetlenséget
oltott szivébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó
szikráját is kioltá szivéből. Elvesztve azt a nőt, a kit szenvedélyesen
szeretett, egészen lealjasult s csak azon némberek társaságát kereste, a
kiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pelengér. Ma
tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor
kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni
az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a
festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált
fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt
kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a
saru szárában hordott ezüst nyelű evőkését is elvesztette a
játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, a ki keze alá került.
Egyszer már intést is kapott az országbirótól, hogy ha hívebben utána
nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.
Mindezekből meg lehet érteni, hogy a mint Kaczenreiter Henrik megkapta a
kassai tanács meghivó-levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a
meghivásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghivó-levél alá
Kalondai Bálint, mint főbiró van aláirva, nem zavarta őt meg:
ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas
hivatalában mutatni be magát. Az meg épen gyönyörüségére szolgált, hogy
az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra,
hogy az gyujtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még
azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé:
ezt a gyönyörüséget nem engedte volna másnak.
Nyolczad napra a meghivás után a kassai piaczon döczögtek végig a
szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rudú járművek,
a miken, mint vándor komédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság
szörnyű szinpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kisérték
őket elől hátul.
A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel
érkezett meg a wallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép
tárogató sipot fujva, a minek a változatos melodiáihoz úgy hozzá volt
szokva a lakosság; hanem azokat a rideg, recsegő trombítákat, a mik csak
emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovas osztály között jött,
öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták
collegiuma.
Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták előljárói siettek fel rögtön a
városházára s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük a fölött,
hogy melyiké legyen az elsőbbség? Löffelholz generalis azt allegálta,
hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanácscsal legelébb elintézni a
katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott,
a mik azt minden világi méltóság fölé helyezik.
Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani s mindkét fél
fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.
Ekkor sarkantyus léptek hangzanak a folyosó felől s e léptek közeledtére
mind a két vitatkozó fél hirtelen útat nyit a közeledő harmadiknak.
Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős
termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.
A merre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az
öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.
Ez volt a hóhér.
Az arcza is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta.
Akkor hosszú szőke haja most kurtára volt nyirva s szakálla két rőt
csomóba hosszan leeresztve; arcza duzzadt volt a sok dőzsöléstől,
dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a
rezes arcz puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból
nemesült ember visszavadult őseredetéhez.
Ha semmi hóhéri apparatus nem lett volna is rajta, az arczából
kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet
adni a közeledőnek.
S ha volt valaki, a kinek ez alak megjelenésére jobban el kellett
iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld
alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a
vérontás embere volt; hanem egyuttal a férj, a kit feleségétől
megfosztott.
Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, a mibe ezer összetalálkozó
körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is
gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még
összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: «készebb vagyok rablóbandát
alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!» s az
másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani,
nem sejtheté előre.
Minden szem ő rá nézett: a ki feje volt a városnak, elnöke a tanácsnak.
És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter
Henrik szeme közé, mintha soha se látták volna egymást, mintha semmivel
se lenne adósa.
A bakó oda plántálta magát a biró elé s rossz magyar kiejtéssel,
lengyeles accentussal mondá:
– Híttak: jöttem.
Bálint hidegvérrel egészíté ki a mondatot:
– Elátkozott föld porából lettem.
(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felirva azon sáskák szárnyaira
kháldeai betükkel, a mik legelőször Mózes hivására jelentek meg, s azóta
is előjönnek időnként, mikor az Úr megakarja alázni az embereket az ő
kevélységükért.)
Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré s annál fogva a főbiró szava
csendes mosolygást idézett az arczokra, s a derültség mormogása hangzott
köröskörül, azért, hogy a főbiró olyan kész volt letromfolni a goromba
tolakodót.
Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcseségével, mikor kimondá a
határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.
– Első az egyház, azután jön a világi hatalom, utolsó a bakó.
A wallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott s
azt mondá, hogy ő az első ember a városban s szörnyű lármát kezdett
csapni.
Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a birói
pálczát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét.
Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.
S akkor azt kérdezé a generálistól:
– Tanácskozni jöttünk-e ide, vagy dulakodni?
A wallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a
bátorság, kezét nyújtá a főbirónak s nevetve mondá:
– Jól van, jól, főbiró uram: nem jöttünk verekedni; csak tessék megint
leülni és deliberálni. S azzal hátrahúzta magát.
Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését,
hogy a helyét elfoglaló főbirót egy harsány «vivát»-tal üdvözölték.
A győztesnek maradt vicarius pedig sovány kezét feléje nyújtva, mondá:
– Deus benedicat tibi!
– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A birói székben még
áldást sem szabad elfogadni.
S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita collegium között fenforgó ügy
elintézéséhez.
Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen úra-e a
lelkének? legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És
Bálint tudott értekezni a jezsuitával latinul, a generalissal németül, a
nélkül, hogy felakadt volna. Még pedig, a mit a Fürmender hangosan meg
is jegyzett a szomszédjának, mind két nyelvben fölötte állt a vele
beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos
stylus curialisa, s a generalis laposnémet idiomája ellenében az ő
Lutherféle magvas kifejezései diadalmas replicát képeztek.
És a háta mögött állt a bakó.
S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyük. A város részéről
alá kellett irni az oltalom-levelet, melynek értelmében a jezsuiták
szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek
és annak küszöbe világi hatóság által átléphetetlennek nyilváníttatik;
ellenben a jezsuita kollegiumnak is alá kellett irni a reversalist, hogy
tartózkodni fog a protestansoknak erőszakkal, cselszövéssel, moralis
pressióval, vagy megvesztegető igéretekkel a római hitvallásra
áttérítésétől.
Bálint el tudta találni józan bölcseséggel a helyes középútat az
ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták
furfangos közbevetett mondataiktól, mentális reservátáiktól.
És ezalatt a háta mögött állt a bakó.
A vicarius meg volt elégedve az egyezménynyel, s midőn Bálint a tollat
kezébe fogta, hogy azt aláirja, azt mondá kenetteljesen:
– A jó mag jó vetést fog adni az aratónak.
S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy
valjon azok a betük, a miket ő itt most elvet, miféle vetést
teremhetnének valaha az ő számára?
A generalissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle
határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő
viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége s a fölött magának tartá
fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni s végül
legombolyítani azt a gordiusi gubanczot, mikor két egymással ellenséges
nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik a
fölött, hogyan és miképen legyen azután híve és oltalmazója az ország
törvényeinek, meg a császárnak, a hadseregnek és a városi
szabadalmaknak, úgy hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen s egyiket se
csorbítsa meg? és a midőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz
kapni, hogy a csomót ketté vágja vele.
S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes
bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele
tökéletesen megelégedve.
És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még
valaki: a bakó.
Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik
személyben, s a hogy amazt kiejtése elárulá: – lengyelül. (Mintha soha
magyarúl, németűl, diákúl nem feleseltek volna egymással hajdanában.)
– Henrik mester holnap reggel hat órára felállítatja a piaczon a
vérpadot s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek
megérkeztére.
Több szót nem vesztegetett e tárgyról. Feloszlatta a gyűlést és hazament
a házához.
E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai
házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak.
Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik s nagy
volt a meglepetése, a midőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép
Mikhál kivánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítést.
A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott
látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók
szentségét ohajtja.
– Ki pöröl Istennel? mondá Kalondai Bálint.
Szép Mikhál fölvette az Úr vacsoráját s a lelkész ráadta az áldást.
És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép
Mikhál még is valóban haldoklott már.
* * *
Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú
alkotvány a kassai piaczon. A kik korán keltek, a sűrű ködön keresztül,
mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakó legényeket az
égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették,
s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.
Mikor hetet ütött a székes egyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal
háromszor jelt adott s arra a város tornyában megszólalt a szegény
bűnösök csengetyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre
megnyilt a városház kapuja s mint szokás, legelől jött lóháton a bakó,
azután az elitéltek; legutól a tanácsosok: a főbiró, a főrector, a
conrector, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustradeon
foglaltak helyet, középett a főbiró; a bakó pedig felhágott az
emelvényre.
A fejvesztésre itélt polgárkatonát bajtársai kisérték a vesztőhelyig.
Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elitélve,
szabadon, láncz nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a
néphez, elbucsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni,
hogy a bakó hozzá nyúljon.
Az elitélt polgár derült arczczal, felemelt fővel jött, két bajtársa
karjába öltött kézzel, a kik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.
– Sebaj komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak
nem fáj. Áldja meg az Isten, a kik itt maradnak!
Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kis gyermekeit s szétosztotta a
komái közt.
– A kis fiamat neked adom, a kis leányomat te rád hagyom.
És így sorba valamennyit.
– Ki sir itten olyan nagyon?
A főbiró sirt ott a menyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás
nélkül.
Az elitélt megszánta biráját s odaszólt hozzá:
– Ne sirjon főbiró úram. Igazságos itéletet mondott ki rám.
Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se
nyomja a lelkét soha; mert az igazságos itélet volt! Fordítsa félre a
fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt
végrehajtják.
De Kalondai Bálint nem takarja el a szemeit; hanem parancsolt nekik,
hogy ne sirjanak, de nézzék végig a jelenetet.
Tanult!
Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét
lépcsőn, derült arczczal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni
tőle, hogy elég éles-e a szerszáma? s azután köszöntetni az
otthonvalóit.
A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a
kezeit és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:
«Ne szállj perbe én velem:
Óh én édes…..»
Csak idáig énekelhette. Azt, hogy «Istenem» már a trónja zsámolyánál
mondhatta el az ő Urának.
Bálint megtanult valamit.
Ezután következett a másik, sokkal iszonyítóbb jelenet.
A boszorkányt hozták elő.
Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a
szenteket és az embereket s invitálta az ördögöket, hogy jőjjenek a
segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pelengér-oszlophoz megkötni.
S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta.
A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még
szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.
– Hehő! átkozott vén boszorkány! Kezem alá kerültél valahára.
– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy
ördöngössé!
– Gyere csak boszorkányok királynéja, hadd koronázzalak meg!
Azzal fejére tette a három fából alkotott koronát s egyet csavart rajta.
Babura Pirka odafordítá az arczát Kalondai Bálinthoz s hozzákiáltott:
– Biró! vetesd le fejemről ezt a koronát; mert fáj!
A bakó röhögve mondá neki.
– No majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette
az áztatott nyirfa seprőt s megint egyet facsart a koronán.
A kínzott nő felordított.
– Biró! öless meg egyszerre, hogy meghaljak!
– Ne félj, majd feltámasztalak én! ingerkedék vele a bakó s megragadta
vállán az öltönyt s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a
korbácscsal.
Azt a császárpiros öltönyt, a miben a Bálint a Mikhált megszerette.
De Henrik is ráismert arra az öltönyre.
– Nézd, még most is az a ruha van rajta, a mit a feleségemtől lopott el.
Tolvaj! Gyujtogató! S az alatt hagyta süvölteni a korbácsot a levegőben.
– Megütsz? hóhér! Visszaütlek, hóhér! Én sütök a pofádra olyan billogot,
hogy ott viseled holtig! Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál?
Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él s
annak a birónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!
A hóhérlegények kaczagni kezdtek.
E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló
fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad
szélire ugorva, kezét a korbácscsal kinyújtá Bálint felé.
A tanácsurak elszörnyedve ugráltak fel helyeikről valamennyien.
Bálint pedig nyugodt, csendes hangon mondá:
– Úgy van, – igaz!
Ekkor aztán Zwirina Ágoston így szólt hozzá:
– Most van már itt az ideje: letenni a főbirói pálczát Kalondai Bálint
uram!
Bálint átnyujtá a pálczáját s aztán leszállt az emelvényről s hazament.
Senki sem kisérte: egyedül ment.
Mikor hazaért, szép Mikhál az arczáról olvashatá a szerencsétlenséget.
– Mindennek vége. El vagyunk árulva és nyilván bevádolva.
Szép Mikhált nem zavarta meg ez a hír: készen volt rá.
– Most csak egyre kérlek, szólt Bálintnak, s azt kell, hogy megengedd,
ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik
álorczás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint a mi
volt. Ez házasság megsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy
nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott
magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám
nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!
– De nekem is van anyám!
– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut.
Őt nem vádolja semmiért a belső biró. Ellene volt annak, hogy engem
elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak:
ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, a minek okozója volt, az nem
csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte.
Bálint megcsókolá szép Mikhálját.
– Igazad van. Nem fogjuk magunkat védni.
Ebben a nyomban ott termett náluk a jó Simplex.
– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk.
Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincs
gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.
Erre Bálint azt mondá:
– Ha magam volnék egyesegyedül, a kit üldöznek, nem mondom, hogy el nem
menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a
porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszítek azokat onnan s
lemossátok róluk a port), hogy sem az ő neve az enyim mellett legyen a
pelengérre felirva, a mit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi
helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, a minek jönni kell.
– Így is jól van. Mondá a Simplex. De hát védjétek magatokat. A legelső
szabály, tudod: «si fecisti, nega». Eltagadjuk a vádat emberül. Itt
vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár
kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pinczével alább vagy
feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII.
parancsolat csak azt mondja, hogy «ne tégy a felebarátod ellen hamis
tanubizonyságot!» de azt egy szóval sem mondja, hogy «mellette ne tégy!»
– Nem, jó Simplex. Azt mi nem teszszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő
nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle
kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem
fogja megmondani soha. Érted-e miért?
– Értem bajtárs. Az apja fehér hajszálaiért.
– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a
kínvallatás alá vonják?
Bálint féltve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait
csikorgatta s az ökleivel verte a saját koponyáját.
– És elvégre is! szólt Bálint büszkén felemelve fejét. Inkább meghalok
százszor és látom a feleségemet előttem meghalni, hogy sem én, a
kis-szebeni peczérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkamon
és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az
arczomba! – Én hazudjam ez ember előtt félre fordított arczczal? De
szemközt akarok vele állani bátran és megmondani neki az igazat és aztán
a szeme közé köpni!
– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, a hogy igazi ember tesz! szólt maga
is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult és a
kezeit csókolá. – Már most hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha
sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek
áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabad
lábon védhesd magadat.
– Ezt köszönöm nekik: s bizony nem vallanak velem szégyent.
A mint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni
Kalondai Bálintot és feleségét.
Sára asszony csak akkor tudta meg, hogy mivel vádolják a gyermekeit?
Szertelen nagy dühbe jött e miatt.
A mint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant
gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei
közül?
«Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! kiabált utcza hosszat. Ürügyet
kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor
mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tüzeső emészsze el az egész
várostokat!»
Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját
akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez s utat tört
magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, a míg a
syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint
elszöktette Kaczenreiter Henrik feleségét s együtt élt vele törvénytelen
házasságban.
Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarább szóhoz jutni a
válaszadásban.
– Hazugság, rágalom, szemtelen gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én
menyem, Milka, valaha a kis-szebeni bakónak a felesége lett volna. Állj
elő, te veres ruhás pojácza: és mutasd elő azt a házasságlevelet, a mely
szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kis-szebeni peczért
választott volna törvényes ferjének! Tégedet; te veres szelindek! ez a
jámbor teremtés, a ki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod,
nevezd meg itt azt a papot, a ki ezt az angyali lelket itt, teveled,
pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár
előtt összeesketett volna.
Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vaczogó állán, a mint ez
asszony eként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze
Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő, mint lelkész vette azt
el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a
felelet után.
De még jobban megrettent Mikhál. Ijedten szorítá meg Bálint kezét.
S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját s Henrik felé
fordulva, mondá:
– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze
ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese
volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle; mert jobb neki
meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem?
arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszuálló cherubimjainak!
– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének; monda a főrector,
ki főbiró nemlétében a tanácsban elnökölt. Kegyelmed ismeri a törvényt:
tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál.
– Bevárom azt.
– A mi megítéltetett.
Szép Mikhál kezeit összetevé keblén s martyr-arczát az égre emelve,
megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva
tartá.
De a bekövetkezett ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony
szivszakasztó sikoltása.
– Én appellálom az itéletet!
– Hová mi tőlünk? kérdé a főrector kegyetlen, hideg szóval.
– A nagyfejedelemhez.
– Az fogságban ül lengyel rabságban.
– A királyhoz, a császárhoz!
– Az meghalt. – Szólt rá tompán ugyanazon vigasztalan hangon.
– Tehát appellálom az Istenhez! kiáltá az anya elkeseredett indulatában.
E kiáltás után mély csend következett, egy pókhálóba akadt légy
vergődését meglehetett hallani. E mély csendben egy tompa föld alatti
hang kondult meg, e választ dörmögve:
– «Az meg alszik.»
A bakó szájából szaladt ki ez a szó.
Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt s úgy üté arczul a
megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.