(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy «pvblica privatis
praecedvnt», az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk,
hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)
Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi
küldöttséggel, lehetett várni, attól a naptól fogva minden nap
odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás
pajtással, jó czimboraságban volt s onnan leste a Pozsonyból jövő
szánokat.
Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár
előre hirül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova
küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival
tartsák bevonulásukat a székes városba, a mit Pozsonyban fogadtak.
Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől trombitáját;
szokás volt, ha kitünőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére
válogatott szép nótákat fujni. A mint hogy a postakocsis maga is az
egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az
utazók érdemesek voltak rá.
A Simplex azt a nótát fujta a Bálint érkeztére, a minek a verse így
kezdődik:
«Vágtass lovam, siess haza,
Beteg az asszonyod maga.»
Gondolta, hogy csak megérti!
Meg is érté azt a Bálint! de nem fogadta meg az intést; azt mondta a
kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához.
A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a
város ügyeiben, ő neki is hű embere volt.
– Főbiró uram. Ne mennénk előbb a házhoz? kérdé, mikor a bástya-kapun
behajtottak.
– Nem fiam, első a város dolga: azután a magamé.
Mikor a városháza előtt megállt a szán, a hol már akkor a követek
megérkeztének hirére a tanácsbelik és a száz-polgárok összegyülekeztek,
a legelső, a kivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.
– Volt már kegyelmed a házánál? kérdezé Bálintot félrevonva.
– Nem voltam még; felelt az. «Publica præcedunt privatis.»
– Menjen kegyelmed elébb haza.
– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rosz hirre mennék haza s
az vagy elvenne valamit a lelki erőmből, vagy adna hozzá valamit: úgy,
hogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem
kivánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt
minden magunk bajának hátrább kell állani. Tehát első a városháza,
azután a magam háza.
S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat adott
mingyárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.
Az erdélyi nagy fejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze,
átengedte neki a linczi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni
vármegyét.
Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba s első
támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.
Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket,
hanem azért Rákóczy Györgynek megizente, hogy menjen ki
Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek s
egyesült erővel kiveri őtet onnan.
Most még a szultán is megharagudott Rákóczy Györgyre, a miért az ő
engedelme nélkül háborút kezdett s a magyarországi részeket Ferdinándnak
engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudnak. A szultán
letette a fejedelemségből II. Györgyöt s helyébe Barcsainak adta az
athnáméval a fejedelmi botot s egyúttal a krimi tatárok khánjának
megparancsolta, hogy népeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen
vazalluson.
Most azután Kassa városának e kettő között van választása.
Vagy csendesen odahagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II.
György nagyfejedelem akarata szerint, a minek a legelső következése az,
hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed
várába, helyükbe pedig beköltözik egy wallon ezred, a hadparancsnokul
kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a
jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik s azok a wallon ezreddel egy
időben ismét beköltöznek a városba.
Ez az egyik keserű falat.
A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette
a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte
Barcsait. Ha tetszik Kassa városának, állhat Barcsai részére s
behivhatja védelmül az egri basát.
Lehet választani a kettő közül.
Most volt aztán drága a jó tanács.
Itt volt az a kő, a mit egy bolond beledobott a kutba s aztán száz okos
sem tudta azt kihuzni.
A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai
Bálint az elnöki széken alig tudá fentartani a rendet, annyira fel
voltak hevülve a kedélyek.
Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyujtja házát, hogy sem a
német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta,
hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogy sem azt megérje, hogy
török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a
hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuiták
feketére festésében.
Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak s egyik
sem akart engedni.
Az elnök csak hallgatott.
Végre a Rector hozzá fordult s kérte az ő véleményét.
– Ha kivánják, hogy szóljak, mondá Kalondai: akkor én kimondom, hogy sem
az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés
Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczy
Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem tejesíté. De viszont a
szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak
az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczyt is csak az erdélyi rendek
tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak ők választhatják meg. Az én
hitem tehát az, hogy ide sem a wallon lovasok, sem a török spahik be nem
jönnek; hanem bezárjuk a városnak kapuit s ha erőt hoznak ellenünk,
azzal szembe mi is erőt állítunk, a hogy apáink tették. Ha így akar
végezni a tanács, ráteszem a fejemet s Isten legyen a biró közöttünk. Én
nem félek a véremet kiontani a városomért.
Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan sorba szedte a
rossz következéseket, a mik e nyakasságból származhatnának a városra:
tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi
veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül
megostromoltatás, capitulatio, iszonyú hadi sarcz, sőt még a
székesegyháznak is protestans kézről való elvétetése; – hogy a midőn
szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá,
hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba
inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a
wallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.
Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város
aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva
nem tekinti magát senki ezredes kapitányának, hanem a hadait
hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s
bölényre vadászni.
– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek, mondá erre Kalondai Bálint, s
én is leteszem a ház asztalára a birói pálczát; viselje nálamnál
bölcsebb ember.
S azzal ő is végig fektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyol
nád botot s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, a ki azt
súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le birói hivataláról. Ez a
feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.
Azonban ekkor egyszerre minden oldalról neki estek: baráti úgy mint
ellenségei, (az utóbbiak még jobban) könyörögtek, hogy ne tegye azt;
legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a
várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsesége oly magasan áll
mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; épen
ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját
nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az
gyávaság, megfutni épen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a baj
elől! addig addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát elnémítá a
becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a
helyére visszaültetni; a miért aztán kapott egy nagy vivátot s még fel
is akarták emelni székestől együtt, mint biróválasztáskor, de csak
intett, hogy azt ne tegyék.
Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé
semmi dolga.
Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja
meg, a míg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válaszszanak helyébe
más főbirót.
Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok
előhordták az actákat, a mikben a senatus meghozta már az itéletet s
csak a főbiró aláirására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek,
mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás:
kegyelem.
Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját
házatáját megláthatta volna.
A legelső, a mit eléje tettek, aláirás végett, volt egy halálítélet.
Az első halálitélet, melyet alá kellett irnia.
Nagyot dobbant a szíve!
Embert ölni a csatatéren, a harcz hevében; karddal szemközt vágó embert,
megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy «védd magad, vagy add meg
magad!» Embert, a ki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi
népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni,
összetörni, kopjahegygyel, karddal, buzogánynyal, ezt próbálta elégszer
s jól forgott kezében a fegyver; – de embert ölni hidegvérrel, puha
karszékben ülve; meglánczolt embert, a ki se nem futhat, se nem küzdhet,
embert, a ki e városból való, polgártárs, a ki talán ismerősünk, a ki
sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a
kettétört pálczikát: ebben még ujoncz volt.
Azt kérdezte, mit vétett ez az ember?
«Megölte a feleségét…»
Irtózatos bűn!
«A jó reményben levő feleségét ölte meg.»
Névtelen gonosztett!
Senki sem orvosa ennek a sebnek, csak a bakó.
Bakó?
Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul-sorra járta a
templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért, hogy
őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomoruságtól, hogy itt a
jövendő év alatt a bakó jőjjön igazságot tenni!
Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik
azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik, mint nyomorult
bűnösök birája, a másik, mint elitéltek kínzója, kivégzője!
Hogy fog ő ezen ember szeme közé nézni?
Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő
a vétkes bűnvádjának történetét. Halálitéletet biró nem szentesíthet,
mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.
Az előadó conrector aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is.
Egy polgárkatona, – nevét jól ismerte Bálint, mészáros mester volt;
éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő
szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott s hozzávágott az
asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a
kezét, a hogy szokása ilyenkor incselkedni s a kard hegye úgy találta az
asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos, tette után rögtön maga
jelentette fel magát, bünét megbánta, maga kérte a halált.
– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt és megbánta szörnyű tettét,
mondá Kalondai Bálint mentségképen.
– Ez szolgált bűnének enyhítésére, felelt rá Zwirina főrector; ezt
tekintetbe véve, egyszerű fővételre itéltetett, a helyett, hogy a
vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.
– Vannak gyermekei? kérdé a főbiró.
– Heten, felelt rá a conrector.
– Hét árva maradt utána! sóhajta fel Bálint; a kiknek ártatlan fejéről
soha se moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által
veszett el!
– Úgy van! mondá hideg, kegyetlen szóval a főrector; heten lesznek utána
megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki,
mi mind a harminczezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! s
minthogy évkönyvünkből, a mi bele van irva, többé ki nem téphető; a késő
századok, mikben a barbarismus napról-napra előhaladó korszaka, most még
művelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement
példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet
osztogatni.
– Nem kivántam számára kegyelmet. Örökfogság a városi vízvezeték taposó
malmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szivében, nagyobb büntetés volna
rá nézve a halálnál.
– Ne Rosicruciánuskodjunk, kedves főbiró uram. Ha mi nem ölünk, minket
ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem
nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, a mit szemével lát.
Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek s száz támad utána. Fogja
kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.
Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a virág levélen, úgy
gyöngyözött a hideg veriték, mikor azt a tollat megmártotta a
kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, a mig aláirta a nevét
az itéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligraphiáját majd
alig lehetett elolvasni.
– Mi van még hátra?
– Még van egy másik itélet. Ez a «hárum pálczárum» itélete.
Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az?
Mind a két német szövegű krónikásunk úgy irja azt le, hogy «harum
pallizarum», a mi valószinüleg a «három pálczára» itéltetésnek diákozó
ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja,
hogy mit értettek az alatt? A debreczeni várostanács évkönyveiben
azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés
nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel czimboráló nők számára
volt feltalálva; a debreczeni krónika azt mondja: «három fával
megkoronáztassék!» A német krónika-iró hozzá teszi, hogy ritka, a ki ezt
túl éli. Az elitélt koponyáját három fa közé szoritották s aztán a bakó
a három fát lassan öszsze csavargatta, míg a végeik összeértek. Az
elitéltnek pokoli kínokat kellett kiállani az által. Gyakran elájult.
Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.
Ezt a rettentő itéletet kelle Bálintnak aláirni.
Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsülyed vele az az
egész ház.
«Babura Pirka.»
Kék-zöld karikák tánczoltak szemei előtt.
Hogy ennek az ő keze alá kellett kerülni!
– Olvassa át az actákat főbiró uram: Kegyelmedet az érdekelni fogja.
Mondá a főrector.
Kalondai Bálint olvasott.
Mintha egy csoport ördög, (kinek neve «légió») vonulna végig szeme előtt
azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú,
vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába
kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kiczifrázott initiale:
ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; a ki a többit hajtja maga előtt.
Oh az pokolbeli tudomány volt, a mit e betük hirdettek.
Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vád-bizonysága, ismerősök és
idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak
meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A
vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy
őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el Kalondai Bálintnénak az
elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szép szerével lehet, úgy; ha
nem, erőszakkal is ellopni az urától és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy
ezért meg volt fizetve s minden alkalom el volt már készítve a gonosz
terv kivitelére.
Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott
Kalondai Bálintné közelébe jutni? hogy tudta azt rávenni, hogy
erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat
visszautasította, sőt végre borzalmában elájult? mindezekre a vádlott
nem felelt egyebet, mint azt, hogy «boszorkány vagyok, mindent megtudok
tenni!» Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan
megmaradt a mellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem
volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna: az utolsó kínzás
alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének édes
anyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt
ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbiró, az maga fog a
tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a
felesége anyját.
Bálint érzé, hogy az egész világ a fejére omlik.
És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg
legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull
körüle.
Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták,
mit fog tenni? Megrendül-e e csapás alatt s igazolni fogja a boszorkány
állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…
Kalondai Bálint pedig fogá az irótollat, megmártá azt, s most már nem
reszkető kézzel irta alá a dátumot és a nevét az itéletnek, s még azzal
a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót «három pálczára» s volt gondja
rá, hogy végűl a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az
itéletet.
S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra s felszólítá a conrectort,
hogy hajtson össze egy ív papirost, s fracto margine irjon a tanács
nevében meghivó-levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek,
miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolcz nap alatt
Kassa városában, a ma hozott véritéletek végrehajtására, mely itéletek
vele párban közöltessenek, s végűl árjegyzékét nyújtsa át a város
pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghivást maga
irta alá.
Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja
Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: – a szebeni hóhérnak kell
szemtől-szembe állni Kalondai Bálinttal, a kinek kedvesét atyjától
elcsalta, a kivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt: –
lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben, most pedig egy
megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva és szemben vele a
vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első
tisztviselője! és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elitéltek egyike,
a kin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját
atyjának régi gazdaszszonya, ő neki magának ápoló dajkája; – hát akkor
lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint
akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az itéletek
végrehajtására.
Hitt egy nehezékre való emberi érzésben Kaczenreiter Henriknél.
Ezeket elvégezve, kelt föl azután elnöki székéről.
Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A Fürmender, az ifju Zwirina
Ignácz, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbirája iránt,
kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például
szolgálhat.
Akkor aztán sietett a saját lakába Bálint.
Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta
csókjaival a szót mind anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe
véve a szép Mikhált, azt sugá fülébe szerelmes férfi hangon:
– A minek jönni kell, hadd jőjjön! Ha jó, ha gonosz, következik ránk,
vigasztaljon az, hogy együtt ér mind kettőnket.
A miben a szép Mikhál meg is nyugodott.