Mellnec rendeen megtvdivc, hogi nem tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert
ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl
fogivc, megrvg.
– Hátha nem ő volt az?
– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csufolt és fenyegetett. Oh mint
reszket minden tagom!
– Ne remegj édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel.
Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?
– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd megoltalmazni: ez egy
asszony ellen nincs. Tudod te azt.
– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem s hallgatni fog
és odább megy. Ha minden vagyonom utána megy is, megveszem tőle a te
nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért
jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre
ne vegye. A mint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem,
hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsoló, jövendőmondó,
huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tünni
innen.
Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de
annak még is egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyból s
el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.
Másnap, mi alatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva
figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt
ablakon az utczára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett
alak nem jött elő.
Harmadnap, negyednap elmult, a nélkül, hogy a félelmes rém megjelent
volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb,
mint képzelet alkotta kisértet.
Következett azonban a péntek nap; a mikor a város koldusai sorba járják
a házakat s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.
Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvar
ajtóban: egy darab kenyeret és egy polturát minden koldusnak.
Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt
veres kendős, bebugyolált alak s elkezdi nyöszörgő koldus hangon:
– Dicsértessék…
Mikhál nem engedte neki végig mondani a káromló üdvözletet; hanem
megragadta a kezét s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.
Itt aztán a koldus asszony lekapta a fejéről a veres kendőt s Mikhál
szemébe nevetett.
– No, úgy-e, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem
sokat? Emlegettél az uraddal? Valjon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak
még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem
fiatalodtam meg azóta.
– Pirka asszony, szólt Mikhál, összeszedve minden lelki erejét, nem
beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.
– Ah! hát neked rajtam kívül is van anyád?
– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, a mennyi tőlem telik, aztán
távozzék kend Isten szent hirével.
– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt
van; nézzed. (S azzal egy reczés erszényt mutatott eléje, melyben
legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki
szent hirével, mert nem azért jöttem ide. Hanem épen azért, hogy te
veled beszéljek. Még pedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a
házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára s ott
végzi az ügyes-bajos dolgokat. Az öreg asszony ugyanakkor lefekszik
délutáni álmot alunni: megkivánja a teste szegénynek. A széket bezárják
délután s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet
húst, az alatt a legények a vágóhidra mennek dolgozni. Hanem a kapu
alatt van egy oldalajtó, a melyen keresztül a vágott húst fel szokták
hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák
sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, mikor kettőt üt az óra. Aztán
majd mondok neked valamit.
Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint s kisurrant a szobából,
koldusmódra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón.
Mikhál kinzó kétségek között maradt hátra.
Valjon mit akarhat vele ez a némber, a kinek oly nagy hatalma van
fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, valjon mi árt
szabhat érte?
Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig
várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához s napa elszunnyadjon a
karszékében; a mint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben,
melynek az utczára nyiló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra
nyiló pedig csak be volt támasztva.
A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Ovatosan körültekintett, ha
nem leskelődik-e itt valaki? s azután lassan behúzta maga után az ajtót,
hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megczirogatá a szép
Mikhál arczát, sunnyogón hizelegve:
– Ej kincsem, de megszépültél, a mióta utoljára láttalak.
Mikhál végigborzadt ez érintéstől, e szavaktól.
– Nem hiába bomlik úgy utánad az a szerelmes Zurdoki.
– Zurdoki!
– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa
várostokba; hanem azért, mert ide küldtek: bogarkám. A derék nagy úr, a
kegyelmes, gazdag jó úr, így szólt hozzám: eredj édes Pirka hugám; eredj
el Kassa városába: keresd fel az én gyönyörüséges virágszálomat, a szép
Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, a kit férjhez adtál bártfai
esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az én emlékemre,
hadd legyen tőle még szebb…
Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva.
Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.
– Szemtelen!
– Nos? Ki a szemtelen? Én?
– Nem. Hanem a küldője.
– Ej kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád.
Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.
– Nekem nem kellenek az ő ajándékai!
– Hát ki beszél itt ajándékról? A mit szép asszony kap, az soha sem
ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy
általa bejusson a más világon a mennyországba; ha meg valaki egy szép
asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön
a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.
– Minek a jutalma?
– Minek no? Hát annak, hogy valaki bejut a te mennyországodba.
– Micsoda? Ez a fertelmes vén ördög hiszi azt?
– Ej ej na. A férfi soha sem fertelmes, s az ördög soha sem vén. Ha
rútnak találod, majd adok valami büvitalt innod, a mitől egyszerre
olyannak fogod találni, mint Argylus királyfit.
– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van
férjem, a kit szeretek.
– Kettő is van; az a nagy baj! s az egyiket nem szereted. Az egyiket már
megcsaltad. A kis-szebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az
igazi férjed; a kit elhagytál a szebbért, jobbért. Már most folytasd!
Azt gondolod, meglehet ezen az uton állni, a ki egyszer rálépett? Azt
gondolod, azért hoztalak ki a kis-szebeni vihodár kastélyából, hogy
időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai
székesegyházban?
– Rettenetes asszony! Mit akarsz velem tenni?
– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész szép
világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva
anyánk szakított egyet? Mért nem szakított már tizet, huszat, ha egyet?
Azt hiszed, hogyha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj, mint
martyr, nem ott hagytalak volna a kisszebeni hóhér házában? Ezt a te
szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te
piros orczádat, kivántató ajkaidat, ezt a te deli termetedet talán nem
tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes
opált, a mennyit a te két szemed meg ne érne, s a mihez a te rózsás
ujjad hozzá ér: az aranynyá válik. Ha azt teszed, a mit én mondok,
gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem
kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, a
mit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne
félj, ha rám bizod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem
menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy
szavamba kerül, csak egy megirott levélbe Kaczenreiter Henrikhez s te el
vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piaczon megseprüzött
gyalázatos személy, s a kassai főbiró fejét leütik miattad; mert él még
a hites urad s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez
mentél.
Mikhál elszörnyedve érezé, minő borzasztó kelepczébe jutott; erővel,
hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság
sugallt neki egy gondolatot, a mit a büszke harag kész tervnek érlelt
meg agyában. Azt tette fel, hogy szinlelni fogja, mintha ráhajlana a
csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába:
magához fogja édesgetni Zurdokit s mikor azt közel csalogatta, mindent
megmond a férjének, s akkor a férj, a minő Bálint, bizonynyal meg fogja
ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet
szokása, törvényei igazolni fogják.
Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, a ki titkukat egyedül
birja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyülölje – ezért a
megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, melylyel egy
ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a főok, a miért a
gyilkos eszme megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött
kerítőné örökre hallgatni fog aztán.
Azért azt sugta halkan a Pirkának:
– Félek, hogy megtudja valaki.
A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte,
hogy fogva van már a madár.
– Azt csak bizd rám. Sugá vissza Mikhálnak. Nem asszony az, a ki
meghagyja fogni magát. A ki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két
helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban
néz, akkor nem lát. Csak te bizd magadat én rám. A hogy az eddigi
titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezutánvalókra sem fog rátalálni
soha. Belőlem tüzes harapó fogókkal sem veszi ki, a mit felőled tudok,
semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; – de
egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.
És a szép Mikhál annyira legyőzte a szivében érzett iszonyatot a gonosz
nő ellen, hogy megszorította a kezét s azt mondta neki, hogy csak
tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jőjjön el hozzá ebben az
órában erre a helyre.
– Aztán majd ha eljön az ideje, monda neki bizalmasan, akkor megint
megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak
elhozza a hátán a szerelmes legényt.
A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját
a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de
hizelkedni akart vele a boszorkánynak s annak tetszett a példálózás:
hamisan hunyorgatott rá és aztán megint megczirógatá a Mikhál orczáját,
s azt igérte, hogy holnap megint eljön s azzal lopva, a hogy jött,
megint odább czammogott. Úgy kitudott surranni a kapun, hogy senki sem
vette észre.
Mikhál pedig fellopózott a szobájába s levetette magát az ágyára és sírt
keservesen.
Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a
szemei? azt hazudta neki, hogy fehér himzésen dolgozott, attól
veresedtek meg.
Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér himzést, hogy a
Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a
kérdésére, hogy volt-e már itt a Pirka? azt hazudta, hogy még ma sem
volt itt.
Másnap megint eljött a két óra ütés után a boszorkány s lopva
bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal s ott beszélt vele egy
teljes óra hosszat.
S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába és
sírt, a míg csak a napa fel nem ébredt.
S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei?
azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól
fájdult meg a feje.
S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából,
a mik ott az ablak hidján mázos cserepekben álltak.
Az urának ma is azt hazudta a Mikhál, hogy még sem jött feléje a Pirka.
A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi
magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezuttal
az Isten házába.
Az alatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált s a menyecske azzal a
biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni
akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt igérte, hogy
most sietve váltott lovakon, (seprünyélen!) vágtatni fog Sáros várába s
nap nap után várhat a visszatértére.
Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány utrakelőben van, neki is
megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt
volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még az nap kidoboltatá,
hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost,
megseprüztetés büntetésének terhe alatt, ha azontúl itt találják.
A Pirka ott kullogott épen, a hol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté
ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A
népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a
szemeit a két kezével s azt sugá a fülébe: «szeretsz-e még gyémántom?»
De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy a kinek a
szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.
Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piaczról s többé
nem volt megtalálható a városban.
A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallották hirét. De a szép
Mikhál arczára csak nem tértek vissza a rózsák s a Bálint homlokáról nem
akartak eltünni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a
kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni.
Hogy a szép Mikhál azóta nem kivánja a templomot.
Annyit megtudott a Sára asszony, hogy biróválasztás napján, mikor a
menye egyszerre elájult, egy idegen koldus asszony lépett eléje, veres
kendővel a fején; s szomszédoktól, utczán járó-kelőktől azt is megtudta
apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban
az órában, a mikor ő elszokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak
huzamosb idő mulva jött ki.
«Az én menyem meg van rontva; mondá magában. És azt senki más nem teszi,
mint ama gonosz boszorkány.»
A szép Mikhál egyre hervadt, fogyott. És senki sem tudta, mi baja?
* * *
E közben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczy György
nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése,
se a szultán tilalma: ő hadat gyüjtött s a kozákokkal, oláhokkal
szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak pedig,
hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni
birodalom-részét: a mivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a
császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene
mondott a Lengyelország megtámadásának s készült onnan Rákóczy Györgyöt,
ha bejutna is, kiszorítani.
Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani
Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel, meg a nádorispánynyal
értekezzenek a város szabadalmainak fentartása, s a vallásszabadság és a
békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéreül és
szónokául lett megválasztva a főbiró: Kalondai Bálint.
A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt
nagy sirás és sóhajtozás a miatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest
elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz ídején nem lett volna
okosság olyan gyönge asszonynyal utra kelni. De mikor elment, rábizta az
anyjára, hogy úgy őrizze az alatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme
fényét; a mi felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva,
mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét s folyvást azon
töprengett, hogy valjon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor
lett egy idő óta?
A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett s Sára asszony felbiztatta
a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a
városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss
hideg lég megcsipi az orczáit, talán ujra kivirulnak rajtuk az eltünt
rózsák.
Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni
prémes bundácskájába s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a
jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.
A mint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj
csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel megdobálni. Egy hólapda
épen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a
szétomló hógömb közepéből egy kis öszegyürt czédula esett lábaihoz.
Felvette azt és látta, hogy valami van ráirva.
«Ma két órakor ott leszek!»
Tehát visszajött! nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba.
Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.
A szép Mikhál arcza halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt.
Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony
hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is
betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy a
mikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra.
Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, a mint az parancsolt:
mennie, hová az hítta.
Még a haragját is megbénítá az a körülmény, hogy Bálint most épen
elutazott. Ime a kelepcze kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal
most a kelepczébe jutott gonoszokat?
A mint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont
észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is
kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta,
hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már ott volna a két ajtó
között!
S csakugyan ott volt.
Úgy, hogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A
boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs
segélyével?
– Jaj, babám, de meghalványodtál! sápitozott a Pirka, mikor a Mikhált
meglátta. Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert
így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a
penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen.
– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? monda Mikhál, mikor
tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…
– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai
boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprűznek. Tudom én azt. De az
ördög nem hagyja a lányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön
Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a
hátán jőjjön, hanem szép három lovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom
ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.
A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a
császárpiros selyem ruhát ismerte meg rajta, a mi az övé volt hajdan, a
mire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy
kicsit zsirfoltos és kopott volt a selyem ruha, a hogy a kurtakocsmákban
rajta maradt valakinek az öt újja, meg a sarka helye; de azért annál
csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb,
mint mikor egy ilyen orczátlan debella felöltözik czifra ruhába.
– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a
szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se
látott meg. Csakhogy itt vagyok már.
– Mit akar kend tőlem? kérdé Mikhál reszketve.
– Hát legalább is azt, hogy ülj le ide a kis székre.
– Minek?
– Nem tűrhetem, hogy olyan halvány vagy.
– Hát aztán?
– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonyoknak való. Ha ezzel
egy kicsit bedörzsölöm az arczodat, olyan lesz az, mint a rózsa.
– Az én arczomat ki akarja festeni! szörnyedt el Mikhál, a szék
leghátulsó zugába menekülve, s két tenyerével védve a két arczát.
– No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy a kinek sápadt az
arcza, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere
ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha
az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.
– Mit beszél kend?
– Ejnye no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bizol hozzám, a
míg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No hát elmondom, ha akarod. A
te imádó bolondod, az a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az
eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jösz
az én szánomon.
– Én?
– Ne félj, hoztam bundát is magammal, nem fázol meg.
– Én szökjem el innen?
– Most teheted, nincs itthon a férjed.
– Az Isten irgalmára, bocsásson el innen.
– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a
barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk
van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a
fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri
asszonyságot csinál belőled s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani
uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a
kézsmárki professort.
– Távozz tőlem sátán! szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a
boszorkány karját.
– No csak kiálts nagyot! kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a
cselédek, szomszédok, engem fogjanak el s aztán vallassanak ki, hogy
micsoda ismeretségünk van egymás között? Az lesz a szép!
– Könyörüljön rajtam és bocsásson el innen.
– De azt a bolondot nem teszem. Arany tollat hullató madaram vagy te
nekem.
– Odaadom kendnek minden pénzemet, drágaságomat, csak ne veszítsen el.
– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a
természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró boldogasszony legyen,
a kiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy
elviszlek; boszorkányi hirnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok
rátok, a mért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem
lakhelyül, hogy rátok ne találjak. A helyett, hogy mint fogadott
anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek
egyszersmindenkorra rongyos pénzzel, a mi én nálam meg nem áll. Eztán
nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az
enyim vagy s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!
Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás
egész újjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott s kezével
kereste a támaszt, a miben megfogózzék.
– Ha elájulsz, még roszabb lesz reád nézve, suttogott hozzá a Pirka.
Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd,
esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.
Mikhál végtül végig borzongott s aztán hosszában végig vágta magát a
földön.
* * *
A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit;
inkább elővette a bibliát s abból olvasott fennhangon, hogy el ne
alugyék.
Egyszer csak az jutott eszébe, hogy megnézze a Mikhált.
Nem találta őt a szobában.
A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem
volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni.
A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára
asszony megismeré a Mikhál keskeny, picziny sarkos czipőjének a nyomait.
Ezek a lábnyomok levezették egész a kapualjáig s onnan a hófoltok, a mik
a czipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.
Odalopódzott és elkezdett hallgatózni.
Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz s annak dereka
alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót s berohant
rajta.
– Megkaptalak hát, te istentelen czudar boszorkány!
A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról
felriasztott saskeselyü hangja s a mint felugrott a földön heverő
asszony mellől, épen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a
rablómadár.
De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patronusától, a
Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, a mit
Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a
két vasmarok olyan erővel, a mi nem ismer ellenállást s hasztalan
rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a
vágótőkére.
– Ereszsz el asszony! Rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró
ajkakkal a némber. Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S a
hogy én megharaplak, az roszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed
az egész familiád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.
– Harapnál kutya? kiálta Sára asszony, boszúálló haraggal. No hát harapd
meg magadat!
S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához s a
tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai
közé.
– Harapj hát! Edd meg magad s fulladj meg tőle.
A boszorkány arcza már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel
volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára
asszony bizonyára nagy jót tett volna egész családjával s megbocsátotta
volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést
ki nem bocsátja addig a kezei közül, a míg az a pokolnak nem adja
tarkabarka lelkét!
Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet
megirtak a prædestinatióról a világ teremtése előtt épen annyi ezer
esztendővel, a hány ezer esztendő a világ teremtése óta elmult.
A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok
gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak s miután a Pirka
hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit s minthogy a
maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a
városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy «boszút állok
én ezért az egész házatokon!»
Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt
ájultában; késő este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a
körüle levőket.