(Walobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az ✝✝✝ maga nem
mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra
eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc,
kik istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)
Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, a mihez
válogatott okai voltak.
Először is cselszövési feladata lett megzavarva az által, hogy Kassát el
kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett
volna actiora birni, hogy Rákóczy György szándéka simán keresztül
menjen, t. i. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina
uram kész szövetségese volt, és most attól elszakadt. Azt pedig
tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok
valamire azt mondják, hogy «nem», hiába mondja császár, szultán s nagy
fejedelem, hogy «igen», mert ha a potentátok egymás között olyan mappát
festenek, a minek a határa oda esik, a hová a kassaiaknak nem tetszik,
hát a kassai főbiró megnyálazza az ujját s letörli azt a pergamenről.
Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját
adták akár hányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg
kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő
hagyta ott a fogát: – hát azokat csak ravaszsággal lehetet megtéríteni.
E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által
megmagyarázott levél.
Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, a kik a nagyravágyó György
fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Ő
neki volt igérve a krakkói kormányzóság. Ez furta a máját.
A másik oka a haragra a személyes boszú volt azok ellen, kik által
megcsufolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.
És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe s a
vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt
megrontja, a hogy csak szerét teheti.
Sáros városába megérkezve, a mi ideje csak fennmaradt a politikai
fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.
Azt már megtudta a fürmendernétől, a ki azt neki az első emlékezetes
táncz után mingyárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai
házasság utján kelt össze: – és hogy az első időkben, a midőn ide
került, az orczája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, a mik később
csodamódra eltüntek az arczáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak
eltünni a szeplők; de bizony elmult már azóta a nyár is, s csak nem lett
az ő arcza többé szeplős.
Ebből Zurdoki, az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé
arczára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve,
akkor azok az elrutító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek
valami okának kellett lenni.
Nem restelte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből
kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanubizonyságot tevő
jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál? – A rut
Mikhál!
Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arczára s elmondák,
hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette?
Hanem azt most nehéz volt megtalálni.
A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, a hol nem kellett attól
félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: a ki ha őt élő testtel
megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyujtotta fel, s
hogy az a két összeégett koponya, a mit a romok között találtak, nem a
Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két peczéré; s erről
sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utána jár, hogy a
krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás
ruhák és ékszerek, a miket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál
megörvendeztetésére? Ezért a Pirka nagyon ovakodott valaha
Magyarországra visszakerülni.
Zurdoki uram azonban nem restelte a boszorkány nyomait tovább keresni.
Annak kellett itt boszorkány-társainak lenni. Ezek a varázslók
társaságban élnek s mindig szövetségben maradnak.
Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti
kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt tánczolt a
kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hizelkedéssel, jó borokkal,
ajándékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal
a némberrel, a ki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a
pulykatojásképű leánynyal s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn
keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Baburha
Pirka.
Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva
nagyon elszaporodtak azok. Sok magánosan élő vén asszony, fiatalabb
özvegyek is, és olyanok, a kik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették
azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak
abban, hogy az emberek ő tőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek
tartják s nem restelték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért
az oktalan fenhéjázásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, a kik
bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek
között, a mikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték,
mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az
ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat s e
közben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők, vagy
légyvesztő galócza nedvét szürcsölők s aztán mikor felébredtek, azt
hitték, hogy mindaz való volt, a mit álmodtak s úgy vallották azt
magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki
bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak,
mintha kapitányuk volna s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön
átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.
Így volt tudomása az Ancsának folyvást Babura Pirka hollétéről, bárha az
nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.
A könnyen szerzett pénz azóta, a hogy jött, úgy el is ment a Pirkánál.
Mikor a sok aranyat, meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy
átment Sandomirba; felvette a czifra öltözetet magára. Kiadta magát úri
asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát
nagy dinom-dánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az
ékszereket; végre a czifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott;
most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a
fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért
rosz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.
Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.
Rábizta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló
pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, a
mivel minden útjában kimenthette magát.
Csaknem bizonyosra játszott már.
* * *
Kassán pedig az alatt nagy változások történtek.
Eljött a főbiróválasztás napja; a hogy ősi szokás szerint a főbirót
minden esztendőben újra szokták választani.
Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. A mióta, mint
várnagy, oly kitünően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla,
mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, a mért őt az
iskolából kicsapták? de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése
óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem
lehetett szó ő mellette a főbiróságra. – Hisz az apja is abban a
hivatalban áldozta föl az ő életét: ő pedig sokkal alkalmatosabb még az
apjánál is.
Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány nagy
pártfogásában részesíté s mindenütt őt ajánlotta, a hol csak megfordult.
Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás
között ortályoskodjanak s azáltal visszavonás támadjon a város
kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri
tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják
behelyezni: annak a helyébe pedig új Fürmendernek a Zwirina Ignáczot, az
utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.
Mind a három választás eként nagy rendben meg is történt; három királyok
napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték,
főrectort, annak helyébe a Fürmendert, a kire akkor a legnevezetesebb
feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek
közül kiszemelni a választási actushoz. E száz polgár közül ötven
magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig
harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom
pápistának, a mit aztán így összeállítani: tekintély, nemzetiség és
vallás szerint nem lehetett tréfadolog.
Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város
bástyafalain s idegennek nem volt szabad bejönni.
A száz választott polgár összegyűlt a városházánál és elvégezte, hogy ki
legyen a megválasztandó főbiró?
Akkor kijöttek csendben a piaczra, a hol egy fekete bakacsinnal bevont
mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottas
kocsikhoz. Arra a mult évben szolgált és most leköszönt főbirót
felültették s azután a többiek utána gyalog csendesen kisérve
megindultak, nemkülönben mintha halottat kisérnének ki a temetőbe.
És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utcza vastagon be volt
hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.
A temető előtt két sorban voltak felállítva a czéhek képviselői,
kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros
tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a
vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut,
csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, szent
Cziczellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.
S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.
A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával s ott a
kápolna előtt körbe álltak mind.
Itt a leköszönt főbiró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolcz darab
hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve s azt mondá a
polgároknak:
– Uraim és biráim! elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?
Mire a Fürmender a többiek nevében azt felelé neki:
– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.
Akkor a leköszönt főbiró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:
– Kinek adjam által ezt a tizennyolcz szál deszkát?
Mire a Fürmender kimondá a megválasztott főbirónak a nevét.
– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.
Erre a hatlovas szekér megfordult s csendben, mint jött, visszadöczögött
a városba; most már a száz polgáron kívül a czéhek képviselői is
kisérték.
A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind
zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott
lenni a jeltadó harangszóig.
A Fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.
– Mit kivánnak tőlem a polgárok?
– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! felelt rá a Fürmender.
– Mi hivatalom legyen mindezekkel?
– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak
szabad akaratjukból főbirájukká. Ezen eszközök, a miket velünk hoztunk,
a mi gyarapodásunk jelképei: a miket a te őrizetedre bízunk ezután.
Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedbe lesz letéve egy esztendeig.
Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolcz szál
deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában
meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád
és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?
– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! mondá Bálint s erre megnyilt a
ház kapuja s bedöczögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.
Sára asszony, a ki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a
mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:
– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vaczog bele s a hideg is
lel.
– Én is épen úgy vagyok, sugá neki a szép Mikhál.
Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra s átvette a
tizennyolcz szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest:
koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!
Azzal felkisérték a megválasztott birót a városházához, ott a két
legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe s a hosszú
zöld asztal fejénél a birói karos székbe felültette; mire a négy
legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a
vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő
száz polgár háromszor kiáltá el a «vivát»-ot.
A harmadik vivát szónál megdördültek a piaczon felállított mozsarak s
egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a
tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város
dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas
sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt
felseperték az utczákról, s helyébe frissen vágott zöld fűvet hintettek;
úgy indult meg aztán a városházától a díszmenet, a czéhek zászlóival, a
polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbiróval, sorba járni
minden felekezet templomait, annak a tanuságáúl, hogy minden felekezet
vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő.
Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a
főbirót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy
harcz esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni s eként
kisérték azután a házáig vissza, folytonos harangzugás, trombitaharsogás
mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli
emberfővel minden nyilás. – A sok trombitás között, a ki a főbiró
paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is s fel-fel tekintgetett
régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része
abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról
is a régi testi-lelki barátot s nyájasan inte felé a kivont kardjával,
sőt a mint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a
mutatóújját előbb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára
mutatott fel vele, a mi a világ minden nyelven annyit jelent, hogy:
«aztán te is jer fel hozzám ebédre.»
Mert az volt a jó szokás, hogy a megválasztott biró aztán az
ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem
feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem s annálfogva igen jó
néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.
Hátra volt pedig még az asszonyok dolga; a kiknek a legnehezebb szerep
jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a
maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja,
vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel
előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget
illendőn ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta
majd alig aludtak valamit.
Jó házi rend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az
udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a
teremben összegyült úri vendégek számára, a kik között első hely illeté
az ezredes-kapitányt és szép feleségét.
A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a
város koldusai.
Ezek hosszú sorban czammogtak végig az utczán, a maguk rongyaiban; s
egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt szék-ajtó előtt. Ott a
lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál minegyiknek egy páros
czipót, s hozzá a török Ali töltött kinek-kinek a fazékába annyi sert, a
mennyit az befogadott.
A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták «adjon Isten
áldást, békességet» köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták
«dicsértessék a Jézus Krisztussal» s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen
viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, a kinek kis gyermek
volt a karján, annak két páros czipót adott; s bár ő maga protestáns
volt, a «dicsértessék»-re szépen áhitatosan válaszolá a «mind örökké
áment». Az eltávozók hálálkodva mondák egymásnak: «óh milyen drága
szépség! óh milyen áldott jó teremtés! száz esztendeig tartsa meg Isten
az életét!»
Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű
némber sántikált felé, a ki fél kezével eltakarta a száját, a két nagy
szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.
Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt sugá neki oda, üdvözlet
gyanánt, gúnyosan, megnyújtott éneklő sipegéssel:
– Dicsértessék… a szép asszony!…
S arra egy perczre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.
A szép Mikhál összerogyott ájultan.
Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.
A veres kendős koldusnő eltünt a zavarban: nem is vette tán észre senki;
nem is törődtek vele.
Az asszonyok összeszaladtak arra a hirre, hogy Mikhál elájult s
felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú
menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmulik magától. A kik
tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjét. S az úgy tesz, mintha
pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta
megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőtetni, hogy
az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket az
egészségére – s boldog felgyógyulására.
A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált a midőn a Sára asszony
azzal a megnyugtató hirrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis
pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri
vendégekért; az új főbirót annyian felköszönték, hogy alig birta már a
sok áldást; még a két Zwirina is fölköszönté egy-egy diák rigmussal, úgy
hogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga
Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:
– Az Isten éltesse azt a férfit, a kit én legjobban szeretek, s a kivel
kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.
Bálint pedig erre a maga poharát felemelte s ezt az áldomást mondá:
– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, a ki velem megosztotta az
élet minden nyomoruságát, az én jó Simplex bajtársamat!
S az ezredeskapitány koczintott a főbiróval a trombitás egészségére; bár
a miatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de
legtöbben nagyrabecsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett
sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó czimboráról.
A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek
ragyogtak a fényes nap befejezésére.
Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt
telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi
azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán épen úgy el lehet
telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.
Büszkeségtől ragyogó orczával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál
feküdt.
Az pedig rémülettől kikelt arczczal borult a nyakába, s odavonva férje
fejét magához, fülébe sugá, a mi az iszonyattól sikoltáskép akart
kitörni ajkán:
– Fussunk innen! – itt van a Babura Pirka!
Ekkor aztán a Bálint arczáról is lefagyott minden ragyogás.