(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess
dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat
az belevízen.)
Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az
ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő
becsülete.
Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három
úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt
akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se
olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.
A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem
hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt,
annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és
váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig
elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok
meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon
elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a
kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig
akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár
magyar királyságához tartozó magyarokkal.
Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok
átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell
igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel,
és kit igazában meg is verni?
Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a
mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak
hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is
gazdag ember hírében állt.
Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni
jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart
hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot,
vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút,
kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az
ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet
elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.
S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.
Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs
dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle
felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált,
hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély
becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a
kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik
drágábban tartja magát, mint a másik.
Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles
satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori
erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva
egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét
mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen
magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.
S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki
nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az
bárminő fiatal és szép, és előkelő.
Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki
észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat
nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval,
és mindent elmondott az urának.
Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a
saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város
minden előkelőit.
Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S
minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a
szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a
mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele
nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke alázattal hordá
azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura»
van.
Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint
mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s
egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!
Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül
taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel
s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.
Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy
az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve
közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén
s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi
esze van!
Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett
rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a
tánczterembe.
Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most
csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban
járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből
állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást
kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra
térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s
termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok,
a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a
szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot.
Jó volt az a régi «lassan járj» világban.
Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak
állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a
szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy
őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő
kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a
tánczteremben.
A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy
annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen
meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:
«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam:
nem tanultam tánczolni».
És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem
is tanult tánczolni.
Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s
bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott
volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.
És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál
mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a
szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett
mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a
meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak
soha? Azok a protestans lelkészek leányai…
… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem
tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot,
tovább üldözte a vadat.
Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.
A mi megint ekképen történt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja
következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a
várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre
semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé
tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket,
melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan felbontották s
csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette
a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint
adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket,
hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta
azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a
tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy
az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.
Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi
kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.
– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a
kegyelmetek eszéhez való az.
Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza
forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az
ember, hogy az cryptographia: titkos irás.
Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb
mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha
a leányát is megtanította rá.
Közölte a levelet Mikhállal.
Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők
titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen
kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által
közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel
kiabrakadabrázta.
De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt
irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az
volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?
– Hogy ne ismerném? Ez svédül van.
– Hát tudsz te svédül?
– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki
iskoláinkat segélyezte.
– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.
Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított
talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.
Hej bizony nevezetes dolgok voltak abban a levélben!
A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a
kastélya lakosztályában felkeresni.
– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a
fejét itt minálunk.
– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám
a levet egynémely menyecskének?
– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben
áll kegyelmed a svéd követtel?
– No hát micsoda levelezésben állok?
– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczy György.
– Az az, hogy mindkettőnk fejedelme, vágott belé Zurdoki.
– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be
azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi
vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak,
hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül
semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek
összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni
szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi
város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal
alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az
osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt
tiszáninneni magyar vármegyét.
– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak
szófia beszéd!
– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ:
méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.
Zurdoki csak elhült bámulatában.
– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát
olvasni? Ki ért itt svédül?
– Hát ki más, mint a várnagyom?
– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?
Azonban a világos irás szavait már nem tagadhatta el.
Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki
uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi
fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a
kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó
szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt,
ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük
magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára
sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt
helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a
szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György
odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi
trónját is elveszítheti.
Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták,
gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni:
visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi
köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz?
maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.
– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas
politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; s ha Rákóczy Györgynek
tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa
városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki
nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai
napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom,
hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak
fordítva a rudak.
Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a
vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett
valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy
dölyfösen s azt mondá Homonnainak.
– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.
Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott
módon tevé.
– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda
Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle
olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.
Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az?
Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az,
melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy
tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától
Homonnai a feleségét nem féltheti.
A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával
elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.