(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki
fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha
az ew hitwews taarsaat baantiaac wala?)
De mind ez nem volt elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az
oroszlán s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan
gesztusokkal kiséré, mint a ki a dolmánya ujjait türi fel a karjain.
Végre összetalálkozott Simplexszel.
– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok,
vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó barátom
voltál, ha kedves előtted a barátod jó egészsége, keríts valakit a kit
megverjek; az Isten áldjon meg!
– Szivesen kerítek, édes kedves barátom, hogy ne kerítenék.
– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, Óriás!
Megverekszem vele! Asszony bántott meg! asszonyt nem torolhatok meg.
Keríts nekem valahonnan férfit, a kit meggázoljak! Hozz, ha kapsz török
basát, harámvezért, kutyafejü tatárt, hadd eszem meg!
– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget
sokkal közelebb is. Ha csak ez kell, nincs te neked nagyobb ellenséged,
mint a Fürmenderék Náczija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék
az anyja gorombaságáért a fia.
– Ejnye, de jól kitaláltad! mondá a Bálint, kóstolóba jót ütve
barátságból a Simplex hátára. Nem hiába furfangos vagy. Nekem eszembe
sem jutott volna, pedig itt van a szomszédomban s hogy keresem, mint a
sváb a lovát, a min rajta ült. Nosza fogd a keztyümet, meg ezt a
forintot s vidd meg a főbirónak kihivásomat a Zwirina Náczi ellen egy
pár szál kopjatörésre.
A Simplex vevé a rábizottakat s elmenvén a város főbirájához, bejelenté,
hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignáczot
rend és bevett szokás szerint. A mit is a főbiró tudomásul vett és
átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még
egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, a mely
a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki
az irott engedelmet az iránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a
Zwirina Ignáczot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás
szerint, a hogy azt Kassa város statutumai megállapíták.
Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását, (mert az nem
illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihivó is legyen) s együtt
elment vele a Fürmenderék háza elé s minthogy annak a kapuja zárva volt,
de külömben is ez lévén az illendőség, megfuvatta a trombitát háromszor
s aztán elkiáltá a kihivást az egész utczai sokaság hallatára.
– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihivlak tégedet a jó
vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére,
rend és szokás szerint. Vedd át a keztyüt s farsang első napján jelenj
meg a városház háta megett, a kötélverő piaczon, lóháton, pánczélban,
saját személyedben s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy s nem
az anyádasszony katonája.
Erre ismét három trombitafuvás következett, mely után a Simplex
odaszegezte a Bálint félkeztyüjét a Fürmenderék kapujára.
A keztyü ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert
akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind
vízkereszttől hushagyóig kell megvivatniok, ezáltal akarván jelképesen
kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek
farsangi bolondozásnál s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja
ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, az alatt verekedjék, a ki
nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban és egymás
ellen ne torzsalkodjanak. A minthogy rendesen az ilyen párviadal után
szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká
válni s bármily csonttörésért, vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból
megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott
volna.
Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt
napon és órában meg nem jelent.
S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náczi, a kinek sehogysem
akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.
Úgy, hogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész
fiatalság, meg a rend fentartására kirendelt városi drabantok a kihivott
megjelenését, a kihivó csak egyedül szálldogált a kötélverő piaczon
lóháton alá s fel.
Végre, midőn beesteledett s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél
megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürügygyel
kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját,
tüzzön fel a hegyére egy hólyagból készült lámpást, benne égő
gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát s aztán
induljon el a városban s kiáltsa ki minden utczaszegleten fenszóval:
– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy
nyámnyila ficzkót, a Zwirina Náczit! Ki tudja, hová bujt el:
kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? A ki megtalálja, mondja meg
neki: ne féljen, jőjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos
harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.
Ez volt a megszégyenítési formulare, melylyel a meg nem jelenő
gyávaságát meg szokták torolni.
Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész
fiatalság, hogy a ki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé
maradása Kassa városában. A Zwirina Náczi pedig már syndicusi helyettes
volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökölték,
míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopja öklelésre másnap. S
erre megszünt a csúfondáros felhivogatás utczaszerte.
Másnap annál nagyobb néző sereg foglalta el a kötélverő piaczot, a
városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal szinhelyére; maga a
Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.
Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társaik
által kisérve, a piaczon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a
Náczi olyan pánczélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván
sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.
Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, akkor a harczbiró
előhozatott két egyforma kopját, a minek nem volt hegye, meg két
egyforma árvatölgy fustélyt s abból legelébb a kihivott választotta ki a
magáét, a megmaradt jutott a kihivónak.
Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén s a két kantárszárat a térdeikhez
akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját,
a balban a fustélyt kellett tartaniok.
Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a
két lovag, előre szegzett kopjákkal, szörnyü robogással.
Hiszen a Zwirina Náczi is nagy darab legény volt, mázsára téve
bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor
hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával,
hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával
épen a melle közepén találta meglökni az Ignáczot, a mi annak elég volt
arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön s egész
hosszú testével megüsse a földet.
Mely után a Bálint is leszökött a lováról s a párbajszabályok értelmében
a jó csáti árvatölgygyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, a
milyen csak illett s addig püfölte, a míg csak a botban tartott, a mi
ugyan valami halálosan meg nem ártott a Náczinak, a hátulsó pánczél
miatt s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de
csak mégis kapott egynéhányat, a miről megemlegette a Bálintot, a kit
annyiszor infestált a boszantásaival.
S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mende-mondák
tárgyában, ha e vén Fürmender maga még folytatását nem kivánta volna.
Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokróczban vitték haza,
a mint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a Fürmender annyira
szivére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat s futott
fel velük az ezredes-kapitányhoz és az előtt felolvasott egy
paragraphust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek,
hogy polgári ifjakat párviadalra kihivogassanak, melynek is a
megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.
A jó ezredes-kapitány azonban előkeresé a maga diariumát s abban
felmutatá a becsületes Fürmendernek, hogy ime, ekkor s ekkor, még
tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a
katonai szolgálat alól: tehát a statutum által incriminált categoriába
nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Náczika kék és
veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincs.
S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még az nap
kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnagygyá való kineveztetését, a mi
bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon
idő óta folyvást ez által töltetett be, a midőn egy városbiró a
várnagygyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta
játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre
be is falaztatott.
És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésük
és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a
bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak első helyére,
melyet a Fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az
esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.