(Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevnteteesit, azonban az
irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia
az zorongattataasbvl.)
Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor
Kassára haza érkezett.
– Ime, kedves édes anyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, a kit
szeretek, szegény szolgáló leány, nem tekinti származását, csak jó szive
legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.
A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve tarták a kis-sár-fü
tejével ráedzett szeplők és májfoltok.
A jó Sára asszony csak összecsapta a kezeit.
– No édes fiam, ha ez a személy volt az, a kiért te el tudtad hagyni az
édes anyádat s inkább szenvedted a török rablánczát, hogysem róla
lemondj s hűségedet megtörd iránta, akkor nagyobb a te virtusod a Sion
hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor
ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell birni a belsejében.
– Úgy van, válaszolt rá a Bálint s megcsókolta a Milka éktelen arczát.
Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét? elég, ha ő
maga tudta, hogy szép.
Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy
találta, hogy az tetőtől talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában
nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán
kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthonülő, alázatos és szemérmes.
Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem
lesz jó előtte, a mit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni
fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a
szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, a mit abban a másik házban
kellett szenvednie; úgy, hogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot
akarta is kifejezni az orczáján, (a mi ugyan nagyon nehezen ment neki:
olyan gömbölyű volt az arcza, hogy nem tudta ötszegletűvé csinálni, sem
a homlokát összehuzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a
veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta) hát azzal sem ért el
egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit s megköszönte
szépen a zsémbelődést. Hiszen soha sem ismert anyát. Mindig azt
óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, a
mit kivánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt
látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s
milyen boldog az ő egyetlen Bálikája ez asszony szerelme által, akkor
egészen meglágyult a szive iránta.
Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, a mi a
rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly
loncsos. Aztán vett neki egy öltözetrevaló durva bagaziát (szőrkelme),
kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra
templomba menő ruhának, hogy legyen a miben tisztességes emberek közé
elvihesse.
És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mind ahhoz egy hangot sem
ért, a mit a napa magyaráz neki. Ő, a ki odahaza tortákat, süteményeket
készített, hires gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától,
hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad
elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, a ki remekül tudott himzeni,
csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig
felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába
varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ránczot vetett minden, úgy,
hogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az
csupa nevetség volt rajta. Elől hosszabb volt, mint hátul, s a hol
testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.
És ő neki még ez a ruha is tetszett!
És ő még ebben a ruhában is tetszett az urának!
Volt pedig nagy mendemonda a városban a Mikhál hazahozatala óta:
«No ugyan volt miért ötven mértföldnyire fáradni a Bálint urfinak.»
«Nem volt ilyen csodaszépség egész Kassa városában!»
«De legalább előkelő családbeli: az apja főispán a juhok között!»
«Az mind hagyján, de milyen gazdag! ha felmászik a diófára, semmije sem
marad a földön.»
Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az
ismerősöknek: az előkelő polgároknak?
No ha még abban a maga varrta ruhában meglátják!
Eljött a várva-várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a
strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmából s bekiáltott
hozzá, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány parancsolatjára rögtön üljön
lóra és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piaczra.
A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen
elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült s ott volt órára a helyén.
Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredes-kapitány: nem
tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a hire, hogy egy török
portyázó csapat egész Nagy-Idáig felhatolt s az útbaeső falvakat
sarczoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában,
hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a
portyázókat emberségre tanítani.
E szerint a Mikhál a Sára asszony gondviselésére maradt.
Korán reggel, a hogy illett, fölvette az új ruháját az ifju asszony, a
mi nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen
kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.
Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára
asszony:
– Vesd le azt a rokolyát, nem abban mégy a templomba, hanem ebben!
S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét s előszedte belőle a maga
ifjuasszony-korabeli szép selyem ruháját, aranyvirágos pruszlikját,
széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága himzett
patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s a míg annak karcsú derekán
befűzte a pillangós vállfüzőt, tetszelegve mondá: «én is ilyen karcsú
voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecske ruhám, azóta
sem volt rajtam többet.»
Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére,
s megdicsérte, hogy milyen szép haja van.
(Ha már az arcza olyan rút!)
Így aztán egészen felcziczomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a
jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral
belecsiptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az
utczán.
A Mikhál pedig egészen boldog volt: nem azért a selyem ruháért, hanem
azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon
megszereté.
De nem soká tartott az ő boldogsága, csak addig, míg a templomba értek.
A kassai ódon székesegyház akkor épen megint a protestansoké volt; azok
tartottak benne isteni tiszteletet.
Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, a kiknek a férje
valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje
dicséretes emlékezetű főbiró volt; ő maga is gazdag asszony.
A pad végén legszélről ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője
a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak
annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még
elég hely volt tíz ember számára is.
Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt
a helyéről, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a
Mikhál is utána akart menni, azelőtt visszaült a helyére; a pulpitusra
könyökölt s nem ereszté be; azt mondá neki:
– A szolgálóféléknek a hátulsó padban a helyük.
Sára asszony felindulva mondá neki:
– Ő az én Bálint fiamnak a felesége.
A fürmenderné nem volt rest rá megfelelni:
– A ki maga sem más, mint kicsapott diák és közkatona.
Erre a Mikhál sirva fakadt.
Nem az keseríté meg, a mi saját magával történt, hanem hogy a kedves
urát így lepiszkolták.
S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, hátát fordítva
feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy «ide se ülsz be!»
A szegény Mikhál majd elsülyedt a föld alá a nagy szégyen miatt.
Ekkor azonban a közép pillér melletti ódon faragványú czímeres padból
kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a
Mikhálhoz, s azt mondá neki:
– Nincsen helye, ifjú asszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég
hely.
Azzal kézen fogta a szégyenkőre állított Mikhált s odavezette őt a saját
padjába, maga mellé ültetve s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje
tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.
Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai
hadparancsnoknak a felesége, a kit az nem rég vett el, a hogy
említettük.
Ezzel az egész asszonyi cœtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy
ette őket a méreg.
A Mikhál pedig könyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért,
hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében,
védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen,
egészségesen ismét. Neki egyéb imádkozni valója nem volt.
S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a
Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a
Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá,
hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi
asszonyoknak füle hallatára – és szive szakadtára.