(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok
kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket
ewzze boronaaltac wala.)
A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan
lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak
beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az
udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett,
s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az
asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek
véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná
őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott
kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a
fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a
boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan
elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda
meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad,
fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a
tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt
babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két
sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha
valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá
lett volna ijedtében.
A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek
volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a
Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő
kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű
viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni,
hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért
sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila
történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő
kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta
megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit
menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt
felesége.
Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a
tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A
kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a
szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a
szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon
beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába.
Azután behívta ismét az ifjut.
Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha
az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban
olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki
mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért
ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a
barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a
Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő
egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el,
azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta
rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint,
azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.
A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy
egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok
evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a
dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a
másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az
arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött
lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől
Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és
mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a
trombitáját. Jó, ha meghallja azt!
Ők nem hallották.
Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett
pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a
Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy
rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.
Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét
éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a
Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje
ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e
szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az
felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem
fog kosarat kapni.
Nagyott nevetett erre a Babura Pirka.
– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap
reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt.
Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült
s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A
Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem
égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt
fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az
ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a
Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek
ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki
számotokra.
– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá
Mikhál.
– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám
hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide
hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell
meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod
már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól
utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.
A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval
elmondani a maga furfangos tervét.
– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok,
hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A
hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha
valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak
kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után
egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény
rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe
elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a
városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük
sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist,
rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki
a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy
legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit
Bártfán össze nem esketnek. Mondja magát szerencsegyereknek.» S a
bártfai házasság érvényes az egész országban.
– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt
Mikhál.
– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről
gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen
többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az
ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is
választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A
Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába,
a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a
kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök
velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki
s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek.
Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem
menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?
A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex
megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó
barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud,
hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a
boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a
hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz
boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.
– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági
levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s
megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?
De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a
Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak:
azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.
– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és
kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a
miben idejöttünk.
Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott
leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a
három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem
is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon
előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép
asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett
fel.
– Valjon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?
– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a
szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám
cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából
szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az
arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.
– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?
– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint
én magam.
Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a
minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy
szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem
kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán
összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy
pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát
benne.
Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a
Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?»
bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly
szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.
A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s
meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép
tündér-asszony, a ki az imént itt volt?
A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon,
s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.
Az Ancsa elhitte s rákiáltott a Mikhálra.
– Hücscs! a disznóknak moslékot adni, polyka!
Annyira nem ismert rá többet.
A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a
Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy
valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről
hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a
füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel
is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte,
hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem
lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg
lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra
jutott, hanem özvegységre is.
A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol
nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak
felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki
elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább
három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a
kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor
került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik
nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek,
szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent
megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz;
összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott
házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a
Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett
fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé
lett: «Babura».
Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy
már most egymásé lehetnek.
A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a
városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több,
mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra
szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk
Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre
fognák a drágaságokért, a miket kapott».
A Pirka nevetett.
– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek,
lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.
S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a
krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».