(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon
es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal
rendeltetett allapotokat.)
Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat
szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is
tovább!
Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme,
mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az
ő napának.
– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.
– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?
– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a
Mikhál.
– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?
– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem
eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán
tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda
ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.
Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.
– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?
– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a
kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a
kastélyában.
– S voltál ottan?
– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.
– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának.
Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de
hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan
fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.
Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát
váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s
egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak
beszélni a Bálinttal és a feleségével.
– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt
ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a
dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább,
hol feljebb kezdte.
De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.
Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére,
mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára,
a hogy látogatóba menni illik.
A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon
szivesen fogadta a Mikhált.
– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet
szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg
az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?
– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.
– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.
A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.
Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép
volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy
leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó
bajusza és hozzá délczeg termete.
És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt,
hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és
az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a
mitől Bálint arasznyit hízott.
A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a
kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.
A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja
venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja
magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka
hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a
parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig
a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias
becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.
– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának,
a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a
«seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított
foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette,
hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki
s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is
fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték,
szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is
már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a
tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s
a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az
egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram
gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg
az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most
is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én
ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy
zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!
Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.
– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a
gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett
paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.
– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a
grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal
szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül
keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen
a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek
csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg
vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a
kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás,
Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá
emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki
a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes
uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára
venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg
nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága
szerint székálló legénynek.
A gróf elnevette magát.
– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és
pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni,
mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt
mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.
– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép
grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett,
azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak,
viseljen polgári hivatalt.
– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.
– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje
nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a
hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az
iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy
várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a
mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg
mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.
– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is,
németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer
a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb
dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd
be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége
lesz.
– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.
S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s
mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb
parasztság lett volna.
Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak
maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat
tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni,
mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele.
Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte
Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától
konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S
minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak
az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi
kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a
törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.
Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy
Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki
otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a
török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és
a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt
vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török
neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot
Palinak.