(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az
azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló
elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).
– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.
– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a
mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal
csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén
vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most
ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy
esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a
kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen
olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem
egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által
elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az
elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott
kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat,
ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az
erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.
– Az istentől félek. Rebegé Mikhál.
A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját s azt mondá neki:
– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az
erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy
keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!
Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők
tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb
szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá
Mikhálnak.
– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s
most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.
Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a
görgői kopanicsához eljutottak.
– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok
csókolóznak a háztetőn.
Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán
a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más
Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.
– Hopp cziherre! kiáltá el Pirka a boszorkány üdvözletet.
– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel
helyreállva a két lábára.
– Miért imádkoztál boszorkány módra? kérdezé tőle a Pirka.
– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.
– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a
másvilágra.
– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében
körölczigánykerekezte az egész udvart.
A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat
beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem
szokott tenni.
Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.
– Főzz vacsorát öcsécském. Mondá Pirka az Ancsának.
– Kit hoztál vendégül nénécském? kérdezé Ancsa.
– Ha tudod, mit kérdezed?
Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki.
Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy
ártatlan lélek veszendőbe kerül.
Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely
mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s
aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött,
azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó
czédulát.
– Minek ez a csupor a tűz mellett? kérdé tőle az Ancsa.
– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad
benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép
menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk
hozzá.
– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a
tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.
Mikhál a tűz mellett ült és fázott.
Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.
Ha «virágdal» a többi, úgy ez tán a «bürökdal» közötte:
«Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki,
Jól megpaprikázza neki,
Hogy gyóntató kelljen neki.»
A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb
tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?
– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském
nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete
a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.
Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi
borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán
kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy
már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már:
az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon
kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?
– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva.
Már hallom a kecske troppolását: a hogy a négy lába koczog a hegytetők
ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj,
hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!
Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az
érzékeinek ura többé.
– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá
fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín
rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját,
hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen.
A nő kábultan engedett magával mindent tenni.
Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató,
harmathullató éjszaka.
– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor
a csupor fenekén sistergett a maradék víz.
E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A
dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala
volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon
él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel;
lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már
lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.
Az utolsó csepp víz a csupor fenekén perczegve süstörékelt szét.
– Megjött a kecském! kiálta diadalmasan a boszorkány.
S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint –
– –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét
elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére,
átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki
akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára.
Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az
egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek
sorsát igazgatják és confundálják.
Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt;
hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba
lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig.
Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor
magához tért, felsóhajtott:
– Óh milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.
Az égen nagy világosság terjedt el.
– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat
felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha!
Gyönyörűséges hajnal!
A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire
bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a
csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.
– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A
Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja
hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.
– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda
többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát
alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet
elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi
el tőlem, a ki elveszi még egyszer.
És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a
mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint
nyakába és azt rebegé:
– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a
kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom,
mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más
örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben,
ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!
A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta,
hogy minden bércz viszhangzott belé.