(Mellben kiderevl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az ✝✝✝
pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc,
walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss
practicaikval mindeetig keezen wadnac.)
A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a magányos
házhoz, mely Kis-Szeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő, a
hegyeken keresztül, a miken a lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta
az utat s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a
lidérczekkel és más gonosz lelkekkel, a kikkel nyilván mind igen jó
ismeretséget tartott.
Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori
kopanicsárnak a felesége, mint gazdasszony, magányosan, kit az ura
elkergetett magától, a mióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye
pandurjának. A feleségéből mi lehetne már most egyéb, mint boszorkány? A
Babura Pirka már be is vette novitiusának.
– No Ancsa, monda neki, mikor belépett hozzá, «Irgundum gule» ma, meg
holnap, meg holnap után kinozzák a Jankót három napig. Még az éjjel
vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük
a torát!
Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára s aztán
megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet
a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kinjába a földet
rágja? Azon az éjszakán valamenynyi hóhérlegény mind gyomor-görcsöt
kapott és nyomorultul fetrengett kinjában, a mi ha nem a sok megivott
ólomczukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány
megrontásának következése volt.
A szegény fiatal asszony ez alatt egyesegyedül volt abban a rettenetes
házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két peczér
hátrahagyva, a ki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt és a
felvonó hidat őrzé.
Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait
körülvevő vizárok fenekén hegyes sánczkarók voltak leverve, mik a
keresztül úszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk
ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve s az udvaron két
óriás szelindek, a mi a fegyveres férfit is megtámadta. A két peczérnek
pedig széles öblű lőfegyverei voltak, a mikből egész marék vágott ólmot
lehetett kilőni, ha szükség volt rá.
A fiatal asszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy
előadásra. Ő sem kivánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke
azoktól az iszonyú látványoktól, a mikre más úrasszonyok oly kiváncsiak
voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a
féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát:
nem hitt neki, érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés s
félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között
még Kalondai Bálinttal is találkozzék.
A Babura Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek,
ő itthon maradjon; sehova a háztól el ne menjen; a kapusnak is
megparancsoltatott, hogy az alatt se ki se be a kapun senkit át ne
bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt
bezárni kulcscsal! Elébb ott volt ő Eperjesen mint a Vihodár perepútyja,
ámbár egy órával későbben indult el utána.
Mikhál azt mondta Pirkának, hogy a míg távol lesz a gazda, addig semmi
szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának,
otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából
szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy lánczos kerék hajtotta fel
a vizet, úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik
felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz
vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a
konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magára reteszelte, úgy emberi hatalom
ellen egészen biztosítva érezhette magát.
De annál kevésbbé volt megvédve azok ellen, a kiknek nem kell nyitott
ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltünt
a házból, durva csizma-kopogásával, hörögető kiabálásával, mocskos
szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott
csendességben előjöttek azok, a kik csoszogva, sóhajtozva, nyögve,
dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zúgban látni vélte az
áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, a hogy előjönnek
visszakövetelni ketté vágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra
az öltönyöket, a miket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni
látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek és beszéltek hozzá;
háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a
nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek
előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban,
mintha táborszámra járnának benne végig a kisértetek, a kik azután
álmaiban igazi alakot öltöttek, s torzarczaikkal, négyfelé vágott
tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.
Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta
kisérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül
vonult el lelke előtt.
Minő élet ez az övé? Egy férfihoz lánczolva lenni, a kit nem szeretett,
mikor hozzáadták; a kitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt
van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világból s
odalánczolva még élve a pokol nyitott kapujához, a hol minden bemenő
neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen
valaha kiszabaduljon; hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen,
hogy enyhülést nyerjen. Kinozva attól a gondolattól, hogy atyja
elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá és nem
tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi és átkozza és mégis
szereti.
Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, a mik sokkal
rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés
a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta
azt a szokást, mely az apának jogot ád gyermeke sorsát intézni; átkozta
az oltárt, mely lánczot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek;
gyülölte az egész emberi társaságot, mely a külső tisztességért rabigába
veri a szivek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna
rossz, igen rossz lenni.
Már önmagától is félt!
Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi
nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhába. A konyha volt a
legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem
tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet
forralt. Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő
gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki
megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.
Már öt napja volt egyedül bezárkózva s kezdett megháborodni a rémes
egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az
éhezésnél. Jól esett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében;
még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az
örökös kisértet-perlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a
nyívást-rívást az ajtó-ablak hasadékon át, azt a huhogást a kéményben,
mikor a szél fú.
Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s a mig a kereket
forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:
«Oh bárcsak a lidércz ide hozná azt a Pirkát!»
Alig szalasztotta ezt ki, a mint egyszerre azon vevé észre, hogy a
vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást s a
felemelkedő vederből a Babura Pirka czifra buglyos alakja emelkedik ki a
kút kámváján.
Mikhál Jézus Máriát kiáltott s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban
kaczajra fakadt s azt mondá neki:
– Lám, asszonykám! nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön
az be, a hol akar.
Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel,
noha minden ruhája, még a csizmája is, egészen száraz volt.
– Jaj, de nagy vacsora készül itt! kiálta fel a Pirka, mikor meglátta
azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. Ez is víz, ez
is víz; csupa merő forró víz. No az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen
belőle jó leves!
Azzal a tarisznyájából egy marék apró papirczédulát vetett a forró
vízbe.
– Száz esztendős kalendáriumból kivágott nevek, suttogá vigyorogva
Mikhálhoz. A melyik legelébb felbugygyan, ez a szeretőnknek a neve.
A közben felvett egy szűrő kanalat s a legelső czédulát, mely a
bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg,
mi van rajta?
Mikhál kezébe vette a czédulát s megrettenve olvasá e nevet:
«Valentinus.»
Ijedten veté azt rögtön a lángoló tűzbe.
Hanem a láng nem emészté meg a nedves papirt, inkább felkapta azt a
légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.
– Haha! nevetett a Pirka. Nem ég az meg, asszonykám. Hopp izibe.
Fittymássánt!
S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a czédula, arra is
az volt írva: «Valentinus.»
– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? kérdezé a
Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kivánta, hogy bárcsak itt
volna már a Pirka?
Mikhál nem tagadhatta, mert igazán kivánta.
– No hát, mivel gyönyörködtessem a szép asszonykát? Mesét mondjak? vagy
kártyát vessek?
Mikhál azt mondta neki, hogy vessen kártyát.
– Hanem aztán, a ki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de a ki
nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.
– Majd meglássuk.
Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon
vetette ki a kártyákat.
– Hüh, de nagy dolgok állnak itt! kezdé a kirakott kártyákat magyarázni.
Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak
halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.
– Képtelenség! szólt közbe Mikhál.
– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom.
Ő megöli a rablót s az apja hivatalába emeltetik.
– Haha! Nevetett Mikhál. Az már nem igaz. Henrik ugyan itt hagyná ezt az
egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba
professornak, a hol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.
– No, én nem tudom. Csak azt mondom, a mit a kártya mond. Lássuk csak:
ez itt a szép asszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A «kedves» közel
van hozzá; ez a rózsa az «égő szerelem»; ez a kutya a «hűség»; ez a
galambosház a «boldogság». Még ma összetalálkozik vele.
– Eredj Pirka; ez is olyan bolond beszéd, mint a többi volt.
– No, no, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik
vele.
– Messze van az; ki tudja, hol jár? – sóhajta fel Mikhál.
– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom s azt mondom neki: hozd
ide kecském azt a szép deli ifjút, a kire az én asszonyom gondol, hát a
milyen igaz, hogy én a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a
bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.
Mikhál megrettent.
– Nem! Ide ne hozza.
– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem
abba a csendes házba, a hol a galambok csókolódnak a háztetőn.
– De hát én hogy jutnék oda? Én nem ülnék fel a bakkecskére.
– Nem bizony. Hanem a hol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szép
asszonyát is ki tudja vinni s úgy elvezeti szép kakukfüves mezőkön
keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós czipői se lesznek
harmatosak. Felöltözik a szép asszony parasztlánynak, hogy valaki rá ne
ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy
mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék
egymás után: először gyenge rózsaszínübe, azután buza-virágszínbe,
utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranyláncz mind fel
legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésüvel a fejében. Készítse csak
össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének:
még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!
– Ne kisérts, sátán!
– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szép asszony gondja, hogy
hiszi-e, vagy nem? Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem is, megadja az
árát.
Mikhál pedig hitt is, nem is.
Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt,
a buzavirágszínt és a császár-pirosat, s aztán az egyiket a másik mellé
felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban?
Azután azt is megtette, hogy felhagyta magát öltöztetni parasztleánynak,
kurta viganóba, hosszúszárú letürt piros csizmába; (a hóhér házában
egész jelmeztár volt, – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta
magát, hogy milyen kaczkiásan mórikál benne? hanem mégis mikor azt
mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk! visszariadt és azt felelte,
hogy ez Isten ellen való vétek.
Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, a
melylyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a
felvonóhid lánczainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a
házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, a melylyel a jó
ismerőst szokák üdvözölni.
Mikhálnak az arczába szökött a vére.
– Látod, a kártya hogy hazudott? Az uram jött meg.
Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyem ruhát egy
göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a paraszt ruhát
nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának,
hogy a konyhában a főzéshez vette fel.
A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy
bocsássa be az alant dörömbözőt.
S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcznak a
megjelenésére, melyet lelkében utált, de a mely mégis, azt hivé, hogy
nagy bűnbe eséstől, súlyos kisértettől szabadítá meg ezúttal.
De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény,
a ki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény
már csak önálló munkát végzett.
A betoppanó nem kivánt semmi istenes áldás félét, hanem gorombán leült a
konyhaszékre s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre s mindenekelőtt azt
mondá az asszonynak, hogy «adj innom szép ifjasszony, mert
megveszekedem.»
S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett
hozzá a mondanivalóhoz.
Tegezte az asszonyt, mint szoká; a mi ellen az hiába tiltakozott.
– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt
elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges
fogával s az öreg rögtön meggebedt.
Mikhál szédülve gondolt rá, hogy íme ezt megmondta a kártya.
– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a
méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf, meg a sárosi főispán
az apja helyébe az egész felföld urának, pecsétes levéllel ellátott
hóhérnak, s azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még
most is ordít kínjában és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy
végig hangzik egész Eperjesen, s a mely asszony el nem ájul, a mely
gyermek nyavalyatörést nem kap, a mely kutya meg nem vész ettől az
ordítástól, az mehet ördögöt fogni a Lomniczra!
Mikhál teste reszketett a láztól. Tehát Henrik önkényt átvette apja
rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt
arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra
többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az
alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és
ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolból kimenekülésre. És
mindezt megmondta a jósnő kártyája.
S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az
kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes
vigyorgó pofával azt mondja neki:
– No most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot szép ifjasszony.
A ficzkó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék,
csárda előtt megállt! de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.
– Az a törvény, mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak, hogy a ki
legelőször hirül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták
mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap izibe.
S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát és kinyujtá a karját, hogy a
Mikhál derekát átölelje vele.
Ez orczátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy a mit
magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy
fazék forró vízet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó
gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy
perczre minden eszméletét elvette. Azon percz alatt pedig neki rohant a
Mikhál s teljes erejével megtaszítá. Mire a Pirka is odarohant s ő is
Mikhálnak segített, úgy hogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy
mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a
tölgyfaajtót.
A leforrázott és kilökött ficzkó azonban most még dühösebbé lett téve,
átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog
követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül
hivta a két otthon maradt peczért is. S akkor előhozva azt a nagy vas
sulykot, a mivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, neki
fogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betőrjék.
Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kutba,
mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.
– No csak csendesen, szép asszonykám, mondá, megfogva a kezét a
boszorkány. Úgy-e, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott?
Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?
– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet. Szólt az asszony, odavetve magát a
boszorkány karjai közé.
– Ne hát legelébb is vegye a szép asszony ezt az égő hasábfát a kezébe,
aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de
nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyilást,
abba lépjen ki s várja meg, míg utána ereszkedem.
Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése
tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb
világánál megtalálta a jelzett üreget s abba kilépett. A veder újra
felemelkedett s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a láncz
átelleni végét fogva s úgy szállítva alá fogásról-fogásra a vedret. Ott
a nyilásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá lánczából, mire az
átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a láncz
csörömpölve szaladt fel a kerékig.
– Így, most mehetünk tovább.
A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyú, a mibe Mikhál pompás
öltöző-ruhái voltak csomagolva.
A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt s az
egy alacsony pinczeboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt
felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepü: a bakó
mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: –
diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pinczefolyosó volt a
folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.
Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Igy tudott ő látatlanul
kimenni és bejönni.
Az a földalatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót
rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején
megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.
A pinczeboltnak volt egy lépcső lejárása is fából, mely egy csapóajtóval
volt lecsukva.
Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepükötegekből egy hosszú
pamutot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta
Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepübe.
– Miért dobod az üszköt a csepübe?
– Azért, mert ide künn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert
még fenn van a hold.
– De a pincze meggyulladhat tőle.
– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az
úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk?
– De a pinczétől meggyulladhat a ház.
– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, a mi nekem kedves, vagy a szép
asszonyomnak kedves?