(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew
sorsvk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot
okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)
– Én nem nézem meg. Monda a Bálint Simplexnek. Én nekem a bőröm is
borsódzik s minden körmöm hegyébe egyszerre bele áll a fájás, ha arra
gondolok, hogy egy embertársamat kinozzák. Olyan természetem van, hogy
ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy
más embert mortifikálnak előttem: attól felforr a vérem. Magam nem
szédülök, akármilyen meredély útján végig járok; hanem ha azt látom,
hogy más ember jár az örvény felett: attól elkábulok. Csodálom, hogyan
tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörüségből. Én a rágondolástól
is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember-ember ellen harczol. Ott
meg se hallom a haldokló kiáltását; a mi halált én ott osztok, azt nekem
is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket
hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én
nem megyek oda.
– No majd meglátod, hogy oda mégy! ungorkodék vele a Simplex. Mondtam
már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a
prædestinatiot s soha se mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni
fogsz, a hová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig
Eperjes városa lesz, annak is a nagy piacza.
És csakugyan úgy történt, a hogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a
csárdából, ime szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, a kik
mind kettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudták, hogy ők
katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben
megparancsoltatik minden a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos)
katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék s ott a kivégzések ideje alatt
a piaczon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az
igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók czinkostársai
vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.
Így azután a Bálintnak akarva nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a
többi fegyveres néppel együtt.
Mindenfelőlről jött pedig a tengersokaság erre a napra Eperjes városába;
mintha országos búcsu volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón
és lóháton, parasztok, kik tizen is ültek egy szekéren, diákok,
mesterlegények, kalmárok, szentképárulók, és mindenféle világcsalók.
Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, még pedig szekéren
Eperjes felé, a hol már korán hajnalban megérkeztek.
Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, a
mi fél század előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók
pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsös kertek helyén
csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s
a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet
volt itt hajdan.
A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a
bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákból, szomorú
gyümölcscsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, a miken ott
korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még
sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat,
meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városból,
már kivégezték a megelőző napokon a sánczokon kívül; a három
rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül
végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság
miatt.
A főpiaczon, a hol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek
egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, a minek vérpad
a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni,
miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek,
hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz
nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag czölöp, lecsüggő
lánczokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, a
min szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, a minek a végén
horog volt.
A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság
számára s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig
négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó
sorba jutni, hogy elrejthesse az arczát a rémlátvány elől, s a Simplexet
maga mellé állítá, hogy ha roszul talál lenni, elvigye onnan.
A nagy piacz pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban
kinn ültek a czifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros
ünnep volna, úrnapi proczessióval, s még a házak teteje is mind tele
volt emberrel, s a hány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A
piaczon sátorok voltak felállítva, a mikben mézes kalácsot, borsoskát és
méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét s volt keletje a
fonott perecznek. Házalók kiabáltak, a három rabló életirását árulva
mely durva papirra, iromba czimképekkel volt nyomtatva «ebben az
esztendőben».
A vándor czigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik
egy asszony, a ki hosszú szijakat árult egy póznára feltűzve s
odafurakodik a Simplexhez s megszólítja:
– Nos trombítás uram, nem vesz-e zsiványhátából hasított szijat?
A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S
rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha
alkudnék.
– Hát mire jó ez a zsivány hátából hasított szij?
– Elüzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat;
megtéríti a makacskodó szeretőket.
– S mi az ára?
– Négy tallér.
Bálint közbeszólt:
– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy czigány
asszonytól. Csikóbőrből vannak azok a szijak, a minőket kaphatsz a
szijártónál darabját egy dénárért.
– Nem az; vitéz káplár uram! szólt vigyorogva a boszorkány. Az én uram
nem volt sintér, a ki lovat nyúzott; hanem hóhér, a ki embert nyúzott.
A Bálint kiköpött erre a szóra.
– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele
tőlem távol.
A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát s a szemével oda vágott a Bálint
felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szömöldeit
s a száját széthuzva a fogairól, rávigyorogott a Bálintra:
– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, a
mi a hóhér kezéből került ki!
A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek
egymás közt súgni-búgni, mintha a szijra alkudnának.
Azután nemsokára úgy eltünt a Pirka a piaczról, mintha a föld nyelte
volna el.
A mint a nyolczat ütötte a városház tornyában, megkondultak a
franciscánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a
városház udvarából s megindult a szomorú menet.
Elől a tanácsurak és a főkapitány, a kik a posztóval fedett lépcsőn
felhágtak a díszkarzatra s ott állva maradtak, a míg a kikiáltó
tanácsjegyző felolvasá az itéletet; azután jöttek a darabontok, karra
vetett puskáikkal, s közöttük a három elitélt, egy-egy peczér által
vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek
legszörnyübbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú veres
palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas
fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta
mögött következett nyolcz hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kinzó
eszközöket hozták a nyomában.
Bálint félrefordítá a fejét, hogy mind ebből ne lásson semmit.
Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül
bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.
A piaczra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, a mit azok
undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött
asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá
kellett volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot
elhallgatni.
A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak
tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet.
Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gunyolva hivták fel, hogy most
mutassa meg, hogy mit tanult.
Az hideg vérrel oldá le válláról a skarlát palástot s halkan osztá
parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az
elátkozott szinpadon.
A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, a mire ő
meghajtotta magát, mint valami szinpadi hős.
A legelső volt a Bajusz, a kivel megkezdték az előadást.
A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz.
Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével
suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás
fitymálása hőssé emelte a nép előtt.
Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz
kerék zuhogását.
Ennek vége volt.
Következett a sorban a nyalka Havrán.
Ezzel egészen más alakot öltött a véres szinjáték.
Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak
parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért,
hogy becsületet valljon.
A Havrán dühös ficzkó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel
halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!
A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát
dolmányát s aztán maga indult neki remekelni.
A néző sereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén
Vihodár egész tudományát végigpróbálta a rablón, de az is végig daczolt
vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást s
boszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még? Az pedig dühben volt már, s
minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában s amint
egy új kínzóeszközzel jött, megkérdezé a rablótól, hogy tetszik neki ez
a mulatság?
A franciscánus barát ott a vesztő szobor mellett eleget kérlelte,
engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne
káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan theatrum, a hol minden
szabad; egyik se hallgatott rá.
Utóljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi
forma többé, úgy összevissza volt marczangolva, még akkor is röhögve
csufolta kínzóját. Utóljára beleakasztották az oldalába a bitófa
kankalékjának a horgát s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán
alá épen nem hizelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg
kilehellte lelkét, a mely tévedésből választott magának emberi testet
lakhelyül.
Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e herosi
ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt
a csorbát ki kell köszörülni.
Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár
becsületét helyreállítani.
A vén bakó valami nagy dologra készült vele.
Levéteté az elitélt lábairól a békókat s nem lánczoltatá őt oda a
bitófához.
– Tánczolni fogunk egymással! Mondá a Jankónak.
És ez a szó lett a veszedelme.
A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a
közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S a mit
meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.
A Jankó, a nagyszerű gymnasta, abban a pillanatban, a melyben lábairól a
békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei
hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát s a fogaival
beleharapott neki a nyakába: épen oda, a hol a garotis nagy ütér van.
Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a
mesében, hogy a kit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az
halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a
hóhér-legények odaugráltak, hogy az elitéltet letépjék róla, már akkor
holt ember volt.
Ez a jelenet anynyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva,
odaborult a Simplex vállára s azt hörgé: «most mindjárt leszédülök.»
– Csak egy kissé tartsd még magadat; dörmögé fülébe a Simplex.
A mint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással
megölte a vérpadon, rettendő tumultus támadt.
Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elitéltnek, míg a
hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.
Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták
a néplármát s akkor felállt a főkapitány az emelvényen s kihirdeté: hogy
ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény itéletének
végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifju
mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.
Erre a nép elcsendesült, mint mikor egy új szinész lép fel a szinpadra.
Az általános elhallgatás tanusítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit,
arra várnak.
A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi
sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.
S a kierőszakolt csendben felhangzott az új ember szózata a néphez.
– Ime e gonosztevő, ki apámat megölte! nem érdemes arra, hogy emberi kéz
emberi módon végezze őt ki a világból.
Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, a minőt ő már hallott
egyszer, a prédikátori székből.
Az pedig folytatá:
– Van egy halálnem, a minővel az érzéketlen gonosztevőket szokták
kivégezni távol Abyssiniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt
érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen s így akasztják ki a
napra. A mint aztán a nyersbőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben:
az megtanítja a gonoszokat a pokolról énekelni. Én ilyen halálra vetem e
gonosztevőt.
Mi ez? kiálta Bálint: ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abyssiniai mese:
ki hallotta ezt más, mint a ki tudós Frölich tanár ethnographiai
leczkéit frequentálta? Kicsoda ez az ember?
S lekapva kezét szemeiről, odatekinte.
És ráismert a vérpadon álló skarlátöltözetes alakra.
– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! kiálta arczába a
Simplex.
Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorból:
Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E
rém-jelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.