(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne
tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel
nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)
Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes
lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy
igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából
tanultuk.
A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából
épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.
Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a
szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az
utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott
helyreigazítani.
Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok
torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne
próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt
mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a
ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint
sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal
vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez
nem nyúlt volna.
A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása
a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes
egyedül.
Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem
nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit
jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán
rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat
Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az,
hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A
Dzsigerdila nem dolgozott.
A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar
legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen
lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál.
Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban
szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó
veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.
Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres
szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor
dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de
különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a
szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.
Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát
elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint
nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha
egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.
Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a
miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete
tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott
kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi
végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen
lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú
nótái.
De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila
belevágott s együtt énekelt vele.
– Miért hagytad abba a nótát? kérdezé tőle a török asszony.
– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az
Ibrahimot, s engem ver meg érted.
– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya
közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte:
még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.
Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.
Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben
már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva,
erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész
prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak»
nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére
szolgálnak.
S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy
férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám,
adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a
szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még
leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép
asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik
gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot
ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony
hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is
tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo!
A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a
hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem
melegedni.
Hanem a Bálint tartotta magát s nem vágott bele az ő nótáiba.
– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? Kötődék vele a Dzsigerdila.
– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az
iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig
virágdalt nem énekelek.
Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor
a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros,
mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.
Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak,
hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a
gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.
Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az
Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a
Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a
fűbe és úgy tett, mintha aludnék.
A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a
nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve
meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan
mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett
magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s
lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból.
(Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)
Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt,
csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész
szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította.
No lesz most neked ezért Bálint!
Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy
óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött
vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal
hajigálta.
Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek,
a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna
oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott
számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.
Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott
ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől
támogatva hazavezetni.
Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított
ágat.
Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.
– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült
korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a
vizilónak.
De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.
– Én törtem le no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafa-gallyért?
Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát
a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész
haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott
volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját
orravérének elállításával.
Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt
a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez
asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge
bőrét megpacskoltatni amazé helyett.
Másnap délután mégint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.
Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahitta a Dzsigerdila a
Bálintot.
– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis
ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt.
Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.
Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát
fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros
daganatok csíkjai látszottak.
Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos
kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?
– Hamarább megenyhülnének, monda a Dzsigerdila, ha megcsókolnád őket.
Bálint visszaborzadt e szótól.
– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a
gazdámnak a felesége?
– Gazdád alszik, nem látja meg.
– De meglátja az Isten.
A török asszony szélylyelnézett bámulva.
– Én egyet se látok itten.
– Az Isten láthatatlan és mindenütt jelen van.
– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.
– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is
tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért
viselem ezt a lánczot a lábamon.
– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja
a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel
nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme
volna: csók.
– De ez vétek volna Isten előtt.
– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy
nőt?
– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy
mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.
– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a
beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan
nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és
nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?
– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az
ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól
féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.
– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?
– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.
– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra
vállaltam?
Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.
– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok,
mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?
– Azért, mert az övé vagy.
– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem
ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.
Bálint jó ízűt nevetett ezen.
– Ugyan hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?
– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem
mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát
mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt,
kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak
idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a
mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat
találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy
éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét
felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli.
Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda
valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én
fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy
az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam
felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni,
annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal
is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy
el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel
pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz
belőle.
Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon
most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse.
Azonban segítségül hivta az igaz hitet.
– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom
szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive
szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki
pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti
meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.
Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.
– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem
kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan.
Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba
s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.
De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony
ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most
fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel,
el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt,
piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a
mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök
üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És
ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.
Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép
asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan
volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek
elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.
Mást szeretett.
Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.
A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait
kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes
hangon mondá:
– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én
gazdámnak a feleségét elszöktessem?
Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a
lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme
közé köpött neki:
– Czoki rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod!
Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az
orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése,
hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai
miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az
bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.
Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól
megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.
A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni
kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját
tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel
magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt
az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal,
a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba,
elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt
és nagyot ordított a rabszolgája után.
Bálint odaczammogott hozzá.
– Hol a feleségem?
– Hát őrizője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.
– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az
asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is
eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a
paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó!
Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a
fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed,
hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus!
(az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és
gyorsaknak képzelik magukat.)
Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.
– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a
turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.
A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart
minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt
szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.
A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az
urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt
a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot
olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki
szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az
urával.
S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se
maradt el.
– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az
imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele?
nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.
(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked)
gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő
kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal
kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról
s azzal oda állt a fa alá szépen.
Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly
igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a
várban elkezdték a takarodót fújni.
Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a
ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál
bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a
városba.
A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a
szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s
azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen
neki – átugrani azt a fát.
De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a mikor Ibrahim két
kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a
fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy
annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra
kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A
szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva
a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki
sem ért rá a más dolgára ügyelni.
A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette
a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat
mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt
nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az
Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra
pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor
pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod
felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat
összetöröm a kopasz fejeden.»
Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát,
kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész
mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az
erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a
keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát
és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod
várába.