(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic
az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)
Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami
rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos
szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például
egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán,
ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek
meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle
újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak
megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb
népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a
fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?
Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török
ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett;
megérdemelte!
Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára
dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.
Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó
arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben
foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy
ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem
hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést
szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az
elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be
az egész országban.
Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire
becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar
forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert
a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a
mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy
ötödrészét neki leengedték.
Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki
barátja, a milyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt és irott
törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt,
hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette
váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban
van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi
joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha
becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse,
megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s
nagy szükség volt rá azokban az időkben.
A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a
maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya
levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a
várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő
vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a
tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el
a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig
cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.
Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint,
hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is
növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve
adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag
földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét
esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja
feleségül.
De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak
nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki
tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?
Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!
Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele
útnak.
Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza,
nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri
juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás
váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak
többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják
nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret.
Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája,
melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát,
különben őket ütik.
Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat
török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy
talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a
török foglyoknak a fejére fog veretni.
Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek
kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy
hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.
Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga
mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig
levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám,
a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a
Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle
kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria
csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a
Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a
mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás
emlékére a könyeit törülgeté le.
Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha
többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy
dénárért vesztegetik is.
A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi
kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e szavakkal: «itt küldöm vissza
neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány
mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s
azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy
«vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad
meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is
olvasható az ónodi levéltárban.
Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen
Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta,
akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős
boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár
pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy
hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.