(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele
zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)
A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az
alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a
behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága
volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar
ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török
basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a
magyar vezérnek.
Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen
kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a
martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult
gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a
saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy
czepelte azt egész Eger kapujáig.
Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz
közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az
egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok
figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak
a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos
képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas
képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt
az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy
tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét,
hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?
Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt
szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.
Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat szokott vágni. Hej,
megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem
is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz
aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el
maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga
lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor
odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.
Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek,
mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A
trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába
kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s
tánczoltatta a pányván mint a medvét.
Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott
kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy
fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta
eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a
martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a
basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt
a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim
kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az
istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.
A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára
olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták
egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik
nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely
felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy
török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig
a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be
voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a
kötéseiket felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő
irokkal bekenegesse.
A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így
feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is
elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»
Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi
volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.
Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék
tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából
szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.
Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek
nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a
birtoka?
A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a
Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.
A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.
– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi
szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se
tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad,
kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi
az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk,
hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»
Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő
az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a
talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú
bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira
nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő
királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak
annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő
maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.
A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan
rosz mulatság az a talpverés.
Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott
borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait,
adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen
beszélni.
– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer
azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid
csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered,
a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta.
Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.
Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki
jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában,
egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki
fogja majd váltani.
– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a
barátodat megvette?
– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.
S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő
lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind
ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba,
hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.
Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.
Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.
A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen
állapotban meglátta.
– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas
gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem
is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte.
– Minek tűröd! Mért nem irtál az anyádnak, hogy váltson ki?
– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a
hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives
örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben
megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek
azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne
induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek,
úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben
itt hágy veszni a török fogságában.
– S mit feleltél neki rá?
– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én
maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete
földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek
hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.
– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a
lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus
basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra
kezdheted az examinálást.
Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is
a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett
mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret
azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!
Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi
öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint
ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit
már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset
kinált, sokat kapott.
Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre
tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak
enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.
A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült
megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf,
a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál
bámbusz.
– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a
tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz
százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán
itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit
kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt
irod hogy botot kaptál.
A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál
így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a
piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az
utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem
hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt
tisztára kitörülni.
– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird
meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig
botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes,
nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára
való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a
rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta
magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan
kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda
jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni
az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett
irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik,
irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik.
Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s
azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de
kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a
kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a
kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.
Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és
kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre
kezet adott férfiak között.