(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart
azonnal az werembenn esic.)
Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még
hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.
– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a
hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud,
Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás
gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást.
Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.
– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye
valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor
itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a
váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!
Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.
– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem
mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben,
hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem
voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így
gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen
ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a
szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes
mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak
szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva,
hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?
– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem kell a kegyelmed
pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett
darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.
– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a
mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy.
Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt,
mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy
messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No
ugy-e, hogy szerelmes vagy?
– A bizony meglehet.
– De hát kibe?
– Azt nem mondhatom meg.
– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló
cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen:
elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom
meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz
is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom
minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?
– Nem mondhatom meg, jó anyám.
– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy
köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a
fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is
tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam
a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt
e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy
erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet,
mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt,
mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá
nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az
első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út
végéig el ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az
Isten meghallgat engem!
A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta
az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor
üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét
boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás
követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a
kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen
bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig
is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai
Nagy-Váradról.
Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt
megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította
énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a
keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem
egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a
keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy
feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.
– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a
mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak
maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját
török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a
pogány megtérítésével.
Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai
ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe,
Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.
Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött,
azt végrehajthassa.
Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a
maga és Simplex bajtársa számára egy időre; a mi nekik könnyen
megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem
volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte
magát ezen a tájékon.
A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb,
mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi
privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy
tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem
hagyja cserben az alkalmatossága.
Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred,
a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a
Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan
aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a
szép Mikhált meglátogatni.
Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a
mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a
bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget
űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és
asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két
fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy
párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a
száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes,
hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát
keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán
mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták
magukkal.
Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél
mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább
haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.