(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az
idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az
tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa
irtoztato lezen.)
Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját
pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe
mind kinn van a szőlőhegyek között.
Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a
tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.
Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi
fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek
fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan
azután ott, a hol találják, megütik a törököt.
Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával,
mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a
fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt
tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből
szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak
kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt
több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya
ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.
Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű
Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is
adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé
voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa
nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.
– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez a mi mostani utunk
én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én
szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem
jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy
sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem
mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem.
Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal
valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt?
Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én
lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám
orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat
megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki
az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz
hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi
lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a
csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt,
hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még
most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr
drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot
kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard
meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem
azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért
valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek,
még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű
veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.
– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá
nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is
fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.
– Ne félj bajtárs! együtt élünk, együtt halunk.
A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett
«akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre
egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami
tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s
csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a
mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok
szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben
fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az
elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.
A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén
jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a
bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a
veszedelem!
A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha
kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga
rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten,
légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó
anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul;
de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula
seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat?
elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó
Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a
megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem
hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a
nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után
megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.
Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég
alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti
hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor
mentek tovább.
Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a
révben, a komp előtt?
Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren
gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács,
fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén
ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a
két kövér fehér karján.
– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint,
odavágtatva a szekérhez.
– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem
hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat
is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint
otthon.
Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér
környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg.
Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.
– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire
csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere
ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.
A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára
asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni
kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»
– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.
S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s
megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra
kezdette vele a lakomát.
A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas
kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.
Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.
– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul;
szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat
volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.
– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy
visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd
bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.
Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre
menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?
– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki
a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem
ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég
háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba
lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn
sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a
mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes
asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a
herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is
megyek, a merre akarok.
Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a
sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.
A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a
Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták
Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.
Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a
Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.
A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak
sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a
Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.
Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt semmiképen meg nem
engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára
asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra
felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel
tülekedni fog.
– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne
sértse.
– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy
át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán
felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata
folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá;
onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a
mihaszna!
Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett
tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?
Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy
tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak
elrejtett ellenséggel.
Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg.
– Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is
visszafordultak és nem kergették őket tovább.
Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a
magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem
lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a
két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja,
a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva,
fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar
nem állhatta tovább a sértegetést.
Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett
kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját
összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához.
Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a
seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.
A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy
sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.
Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy
az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán
egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a
mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.
Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük
puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy
dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a
darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.
Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben
volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.
Sára asszony a tulsó partról nézte őket, a mint neki iramodtak.
– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta
volna. Ha a szegény apja látná mostan!
A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra
fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a
balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A
Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül
csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.
A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt,
a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.
Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt
az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is
pikkelypánczél volt s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s
ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt
is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a
körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a
nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd
leütötte a lováról.
Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva
neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel
úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de
ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy
mindjárt levágja vele a nyakát.
– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára
asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy
vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a
hüvelykujjából is odavágott egy darabot.
Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az
könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt,
ha élve hagyja.
El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol
a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki,
hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt
mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem
kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy
a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a
ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki
pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy
kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai
becsületnek is elég volt téve.
Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a
hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok
nélkül, mint tudva van, nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van
fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még
nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert
ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak
annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a
hogy igérte volt?
Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik
harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol
legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a
mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után
szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat
kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.
Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt
adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében
keressék fel.
A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb
volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy
hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar,
ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta,
melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott
a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a
dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol
legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor
aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a
sásból és körülókumlált.
Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek,
a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán
lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A
kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig,
kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is
markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.
Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az
üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára
fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már
szemközt találták.
A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy
vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát
alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki
barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való
hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt
hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.
A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s
minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje
hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig
jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik
is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki
magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a
hol ráütöttek.
Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek
nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a
vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony,
hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék
Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy
czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el
ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte
szegénynek.
Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza.
Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a
Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől!