(Balint hasonlatoskeepen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac
wala.)
Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét,
tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment
a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a
porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul
maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú
özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék
fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két
kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt:
meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig
Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten
félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és
«quantum potest» tudományos előmenetelben.
Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult
adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a
roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a
gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé
asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül
mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha;
pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is
meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő
volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép
ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt
Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre
megválni a fiacskájától.
Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s
mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.
Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának
még nem volt ilyen idős korában.
Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot,
a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek
tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.
S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.
Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor
bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek,
miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami
fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha
a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben,
mint a jó borral?
De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a
hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a
tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a
jó bort.
A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a
baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt
mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a
természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy
az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat
vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.
Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak
menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.
Egy vasárnap este a szomszéd Fürmenderéktől jött haza Sára asszony.
– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak
az iskolából Kézsmárkon.
– Ha azt mondja, igazat mond.
Oh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!
– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz
vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is
kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még,
te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te
belőled prédikátor.
Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza
egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.
Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomoruság.
Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú
képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi,
mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.
Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék
Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a
délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a
leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.
El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az ifjak és leányok,
szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással
megismerkednek.
Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak
állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát,
nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.
Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy
felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit
tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig
gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a
vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy
mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s
térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem
vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem
tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb
szégyen tisztességes leányzót nem érhet.
Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:
– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a
lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban
ismertek.)
– Hát hadd járjanak.
– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem
akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.
– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s
tudom folytatni az apám mesterségét.
Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett
volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a
férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a
remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az
apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha
senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és
kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem
lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen
természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal
töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja
szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a
remeket le fogja tenni.
Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s
miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már
bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket,
az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen
áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében
csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban,
minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem
teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg
az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.
– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem,
a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az
én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a
csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem
törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.
Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor
beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait:
az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre
csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a
fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot,
gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem
azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a
goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát;
özvegy édes anyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton
semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a
mesterségét akarja folytatni.
Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás
mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s
elátkozta őt kegyetlenül.
– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után,
ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne
félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy
korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan
trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az
biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki
barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy
halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek
többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem
pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.
– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi
egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a
zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és
három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn
indulni kellett Ónodra, a táborba.
És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel
trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még
csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a
muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive
keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki
a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem
teljesedett.