(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az
hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)
Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a
tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy
a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az
ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a
Simplexnek jó barátja.
Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata
ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle
németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a
magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju
valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki
valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!
A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény
ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért
jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már
lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer
praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s
azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.
Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek
utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé,
minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.
A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz
ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan
házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg
szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő mint
lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára
adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá
lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint
egybekeljen vele.
És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga
csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől
semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból
indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a
boszorkány útnak indítá.
Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban
a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek
akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák
között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre
csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát
forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».
A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert
azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a
zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr
süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben
megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és
kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.
Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a
többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele?
addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.
Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló
négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki,
hogy menjen velük.
Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról
emberi tudománynyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével,
lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S
helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből
félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy
semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor:
nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan
nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a
zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó
szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy
lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált
embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy
megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát,
csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy
az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az
ölelésétől.
A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek
szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a
rablók tanyája.
A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy
felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó
csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt;
ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.
Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál
is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a
bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz
felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a
juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s
abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi
zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén
koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre
a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben ser, bor és
pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.
A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a
kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága
trónuson ült a három rablóvezér.
Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak
olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a
népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.
Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a
mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött
aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a
rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain
is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a
markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.
A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza
volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy
beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.
A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki
sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt,
hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló
hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még
birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.
Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott
helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától,
mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi
által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban
veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely
asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s
beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré
lett.
Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos
levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.
– Mi vagy? Mi neved? Honnan jösz? Hová mégy? Kit szolgálsz?
A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok
előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak,
a ki bátorságot mutat.
– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem.
Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert
nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől
trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy
úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre
van szüksége.
A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel,
s egyre majszolta a helleborust.
– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e
a Kopanicsárnét?
– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.
A rabló szemei felvillantak erre a szóra.
– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?
– Láttam. Csúf öreg ember.
– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a
fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a
sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy
a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei
búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser
mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi
utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre
fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek hozzájuk.
Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam.
Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez
nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a
Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől,
s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen
sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik,
trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd
fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.
A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még
egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az
izenetet.
Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a
lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz
is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb
pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre,
miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy
rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a
ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével
végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a
többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett
részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s
végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem
vallott a társaira semmit.
A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.
Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját
hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó
karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő
lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó
száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? hogy
vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy
repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy
gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik
versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.
A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen
kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.
A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó
szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a
tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól
tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a
tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért
hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.
E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások
világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz
kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a
toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a
baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex
állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem
volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni
mását.
A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a
tárogatón.
A Simplex fújt neki egy riadót.
– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a
milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az
ördöngös trombitás, a ki azt tette?
Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy
okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e
szóra, hogy «én voltam az!»
– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté
is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott
trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven
pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak
egy csapással ketté!
Azzal kihúzta a széles pallosát és két kézre fogta.
Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s
odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig
éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán
csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre
nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az
oroszlán torka.
– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened
magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert
ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én
agyonharapom!
Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de
azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a
mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s
minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport
mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a
mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és
ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s
meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.
Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő
helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi
lármára fel nem ébredt.
A többi rabló is dülöngélt a sok italtól, ki erre, ki amarra.
Csak a Bajusz maradt józanon.
Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik
vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint
mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az
egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.
Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a
sötét fenyőfalombok közül.
– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek
az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.
Erre eloltogatták a tüzeket sorban.
Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen
tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?
Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal
megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat
meg a városházát kirabolják.
A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a
szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék,
a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az
társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére
pedig sorsot vessenek.
Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.
Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a
vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell
megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a
támadókat.
Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki,
rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több
oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő
helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik,
miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen
rémterveket. Mi lesz abból?
Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy
meg ne lássák.
Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött,
a hol ő állt, s a Havrán észrevette.
– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon
bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.
– Üssétek agyon, mondá a Bajusz.
A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne
bántsák.
– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad
könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz,
egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj
reszketni!
– Üssétek agyon! ismétlé a Bajusz, a ki egészen józan volt.
– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük
meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta
a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával.
Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a
panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy
levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud
odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal.
No úgy-e jól lesz így pacholecz?
De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a
lábtörésre sem akart ráállni.
– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan
nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti
kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy
tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre;
ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád.
S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik
lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt,
hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a
szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a
tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele,
hogy az embermagasságra ugrott fel altából.
– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a
nyavalyás.
Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat
s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.
– Ne félj, pacholecz, nem hagylak bántani.
De a többiek mind rátámadtak.
– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a
pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek
bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.
– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az
fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?
Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban
skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.
– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a
tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a
magadéból köpönyegnek valót.
Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg
az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem
szabott a számára öt rőföt.
– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen
következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki.
– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az
az úr vissza nem kéri.
– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk!
erősködék a Havrán.
Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.
– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.
– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.
A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy
visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele;
mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti
haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy
lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.
– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a
muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.
Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség
csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak
éles baltáikkal.
– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy
mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres
hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy
merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a
hordóból s odább mehet.
Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek
megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet
beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy
ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.
Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már
minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind
eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó
keresztül lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.
Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte,
hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre
nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne
fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a
hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a
mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy
egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.
Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s
aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.
Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a
medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt
addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó
olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint
szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.
A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat
adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből
kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges
szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe
vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a
nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott
kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.
Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a
szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy
egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s
azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már
utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a
mi abból állt, hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a
hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt
kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és
felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki
belőle, hogy holtig viselheti.
Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba,
maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki
a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A
hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.