(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog
befeieztetewdni.)
Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább
utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket
Kis-Szebenig szállítsa.
A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig
szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért,
mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak
belenyugodni.
Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő
is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta
minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.
Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga
könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.
Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s
a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek,
ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a
szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten
kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta
a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal
a sáros úton.
Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is
csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották
Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa
kertekkel körülvett várfalait.
Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az
annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves
szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden
kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki
testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.
– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most
valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a
batyuját, az volt olyan nehéz.
Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak
volna.
– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga
gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.
A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide
alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült
tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon
kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek
tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az
marad fekete.
A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó
napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város
felé, előérezve a közelgő vihart.
Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon
innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból
felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat
összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat
ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi
tanya.
Mi lehet az? kérdezé magában Mikhál.
A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán
mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.
– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk
éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a
boszorkányok.
– Nincsenek boszorkányok. Monda Henrik szárazon.
– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek
éjfélkor össze a…
– Hallgass; rivalt rá Henrik mogorván s nem hagyta neki végigmondani.
Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy
vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.
– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már
több ház, csak az az egy.
A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.
– Odamegyünk.
– Őrizzen a Jézus Krisztus! rebegé a fuvaros. Az ott a Vihodár háza.
– Odamegyünk.
Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne
ártson neki az esti szél.
– Messze van még az atyád háza? Kérdé gyöngéden a nő.
– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a
szebeni hóhér…