(Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos
modoon lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)
Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal
feleségét elviszi Kis-Szebenbe, mielőtt a létai parochiában
letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán busul is,
haragszik is eltünt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az
öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kisérlet, mert az öreg igen
gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz czirógatásától sok
összeránczolt homlok simára derült már.
Ezt a szándékot tudós Frölich professor úr maga is egészen helyeselte,
mert bár a philosophok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, a mik a
világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi
arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.
S biz az öreg úr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az
alchymiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy
öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre
becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyem kantus, bársony rokolya
helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe:
Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta, – non uni vitio
est addicta, a mi lefordítva igy hangzott: «Büszke ruházat, festett
ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.» A többiről
gondoskodjék a férj, a ki megint szintén szegény koplaló tudós: egy
esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, káplánfizetéssel
kell megélnie a nyert ekklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a
gazdag apja eleinte megsegíti egy nehány monétával.
Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak
csak lovon, vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajtsárral együtt
ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat
társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket épen akkor három
nagyszámú rablóbanda sarczoltatá, a miknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz
és Hafrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz
furfangosságáról, Hafrán (tótul «a holló») pedig a kegyetlenségéről. S
ezek ötven, hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit
egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és
vármegyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktól Eperjesig
nem volt tanácsos egy magányos családnak, vagy kisebb csapatnak
elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, a míg tizenkét rőfös
és füszeres kalmár a városból fölkerekedik az eperjesi vásárra, a kikhez
csatlakozik a másik tizenkét mészáros, hat alföldi marhakereskedő,
ugyanannyi gulyásbojtárjával; hat, hét vándorló legény; gyolcsáruló tót
és olajkáros; vakáczióra hazatérő harmincz diák, ellátva jó
somfa-fustélyokkal, hozzá számítva azoknak a hajtsárait, a kik lovon,
vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a
karaván száz emberszámra is és ilyen nagy tömeget még sem mernek a
zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott
egy átutazó lengyel nemes urat is, a ki atyafilátogatni jött
Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbágygyal kisértetve magát:
ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten
kegyelmébe, a ki arra vállalkozott, hogy két egész napijáró utat
megtegyen Kézsmárktól.
A jó tudós Frölich Dávid professor, ha kincset nem adhatott is a
leányával, de a miben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai
jussát, t. i. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű
orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, a mi arra való, hogy
ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz
hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a
faeszközt e balzsammal bekenni, a mitől a seb biztosan begyógyul; ha
pedig lövés-seb volna, s a golyó bennmaradt leszen, akkor imez ólom
golyót kell venni, melylyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra
verni, a seb szájára kötni s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák
másik általvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó
Georgica curiosa könyvét, a mivel az egészen tele lett. Sőt a mi
legdrágább kincse volt: a pestis-amulet, még azt is odaajándékozta
Mikhálnak. Azt pedig még annak az édes anyja készítette; világoskék
selyem piczi vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel,
rányomtatva aranybetükkel e varázsmondat: «Mox, longe, tarde, cede,
recede, redi», a mi csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy a hol
pestis van, hamar elmenj s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal
oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiu nyakába. Most megvált
tőle s köny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté s
gyöngéden rebegé: «soha le ne oldozd azt innen!»
Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiunak, hogy az égi
hét planéta aspectusai nyomán kikeresse az a napot, mely a [13.png]
találkozása szerint «nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új
ruha felvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való
járásra, úgy szintén vásárlásra és atyafi látogatásra».
Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől,
minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag
feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a
nyugalomnak s tudva van, hogy ha valakit álmából akarata ellen
fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában
ébredni és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.
A szép Mikhál sirt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó,
szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a
kis udvarra nyiló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós
könyveket, no azokat nem igen siratta; a hálátlan! majd megemlegeti még!
mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a
bölcseség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. A
helyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a
kaliczkából.
Hanem azt a nyakába kötött amuletet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy
a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott
édes anyjának.
És férjének sincs már anyja. Ő soha sem fogja már megtudni, hogy milyen
az az «anya»?
Talán még akkor is sirt, mikor egy szorgalmasan összekötözött
papircsomagot átadott a tűznek? A légposta hordta levelkék voltak azok.
Addig tartogatta őket, a míg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a
házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal
megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg;
könyvnélkül tudta mind.
Hanem aztán a siralomra következett az örvendezés.
Mikhál először volt életében uton. Először látott most szabad erdőt,
mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsön adta nevető képét
annak az élettársnak is, a kihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most
sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ez előtt; kivált mikor ily
délczegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a
könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professora után. Most tudott
dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája
kihangzott a karavánból.
Kézsmárk kerített falai, s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s
Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz;
van egy «ura», a ki egyuttal «szolgája». A háztáj, melyet ezentúl
otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja
senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az
asszonyoknak, a kire minden szem ügyelni fog s mondani fogják az
emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle
szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi
tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven
okosan beszélni? – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még
okosabban hallgatni? – ti többiek.
Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, a mi
kivánatos, a mi örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.
Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban.
Öszvére mellé volt rendelve egy hajtsár, a ki azt zablájánál fogva
vezesse, a hol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha
meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt
bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is
ejtett ki más szót, mint «gyi», meg «hő»! az is az öszvérnek szólt.
A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, viszhangzó
fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss
gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a
népes uti társaság; kiki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és
átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik
viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt
a társaságnak egy vidám mulattatója, a kit mindenki «Simplex» néven
hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában,
melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándor diák,
ezreddobos, és tárogatósipos volt. A mellett tréfacsináló és jó
czimbora. Henriknek nagyhamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske
körül is forgolódott s ki-kivette az alamuszi hajtsár kezéből az ostort,
s szidta azt lengyelül, a mit az elviselt csendesen.
Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is
elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szivét a
gondoktól.
Egyszer, a mint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma
váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy
következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező
folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás
hegyén-hátán, megszakgatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken
kigyózott alá a sötét völgybe, a hol már éjszakának kellett lenni s
versenyt futott vele a hegyi patak, mely jobb felől a gránitszikla
pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá.
De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen,
elijesztő látvány az út bal oldalán.
Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas czölöp, a
czölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, a mi
hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla s egy
hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték
lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.
Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg
tudta volna nevezni.
– Mi ez? kérdé összeborzadva s önkénytelenül visszarántva öszvére
kantárát.
Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előre
lovagolt a diákokkal, a kiknek nagy szükségük volt most a dalolásra,
hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak.
– «Az» ott ennek a völgynek a «czégére».
Csak a hajtsár volt az ifju asszony mellett.
– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! mondá a hajtsár a nőnek dunnyogó
hangon.
Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta,
hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon a névtelen
borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet,
szemébe nézni annak, a ki megszólítá.
Csak most ismert rá. Az a szótlan, rongyos szotyák hajtsár Kalondai
Bálint volt.
– A Krisztus öt sebeire, Bálint! szólt visszafojtott ijedelemmel Mikhál.
– Még is rám ismertél egyszer.
– Mit akarsz itt?
– Melletted menni.
– Miért jösz mellettem?
– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, ha baj
fenyeget s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek?
– Bálint! szólt a nő, kihúzva az ifju kezéből öszvére kantárját. Ez bűn,
a mit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha
szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne
tégy olyan halottaddá, a ki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem;
hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten
irgalmára kérlek, ne jőjj utánam. Térj vissza innen és felejts el. E
rettenetes völgyben, a hol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az
tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy
szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel,
esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam
valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg
itt és ne jőjj tovább.
Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon
szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélekzet párája a hideg hegyi
légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére huzta kalapját,
lecsüggeszté fejét s ott maradt az utfélen állva, míg a nő tovább
ügetett öszvérével.
«Viszkots Jánó.» Kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s
vállára ütött valaki.
A vidám tárogatós volt az: a Simplex.
– De messze elmaradtál az asszonyodtól!
– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett.
Most már téged kérlek: ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót.
Nekem nem szabad tovább kisérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj
velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te
okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradj a közelében, a míg
lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha roszul lesz dolga, hozd hirül azt
nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál.
Az ilyen megbizást a mai világban ugyan vágnák a megbizó fejéhez; lát
kiki most a maga dolga után, s nem kisérget bolond fővel egy olyan
asszonyt, a kit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett:
hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi s fennállt a
társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, a mit úgy
hittak, hogy a «barátság joga.» Nincs az codificálva; de a közéletben
még is divott s foliansokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell). A
«barátság jogán» nagy dolgokat lehetett követelni s a kik ezt a jogot
fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz lánczolva, mely erősebb
minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy
szükség volt abban az időben a «baráti jog» íratlan törvényczikkelyeire,
miket nem hozott országgyülés, nem szentesített király, nem őrzött biró,
még is erőben álltak!
A Simplexnek csufolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy
fog elvégezni, a hogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt
utolérni.
Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn és nézett utánuk, a míg el nem
takarta őket előle az erdők sötétsége s hallgatta a patkók dübörgését,
majd csak a viszhangját, míg az is elenyészett.
Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, a kik nem
mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, a míg ez a fekete
alak ott állt.
Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, a ki nagyon
előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.
Az út egyre zordonabb lett, a mint a völgy mélyébe alá kanyarodott; a
két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vagányba szorítá, a patak
keresztül kasul ömlött rajta s kimosta a görgeteg köveket, a mik között
még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek
között, a míg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahid
vezetett keresztül; itt az útrontó hegyipatak nagy zuhajjal omlott alá a
szédítő mélységbe s a hidon túl aztán az út még jobban összeszorult, két
meredek sziklafalal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott
alá a nyirok, pinczebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, a
mire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mély útban
már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek
és lovak csontjai voltak azok; szerte szét hevertek egymással
összekeverve.
– Temető ez? kérdezé összeborzadva a szép Mikhál a maga Henrikétől.
Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy soha sem járt ezen
az uton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerinczen át; hanem az
csak gyalogoknak való.
Ott volt azonban a Simplex kéznél s az megmagyarázta a sok útban levő
csont történetét, a hogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából
hallotta.
Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide e
mély útba beszorítottak egy császári lovas ezredet. A hidat a völgy
mélyén letörték előttük s itt nyomorultul leölték valamennyit. A
holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok
egy-egy koponyát felvettek a földről s végig gurigáztak vele az uton.
Valószinűleg nem ők voltak az elsők, a kik e sima emberfejekkel tekéztek
a maguk mulatságára.
– Pedig ha itt kap benneteket Havran, a ti fejetekkel is így fognak
tekézni! kiálta utánuk Simplex, a mivel azonban sem az ő kedvüket el nem
rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.
Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, a hol tanácsos volt éjszakára
megmaradni.
Fatuskókból épült házcsoport volt az, körül palánkolva hegyes
sánczkarókkal, a mik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból
összetákolt kapú vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés
hirdeté, hogy ott már utazók vannak.
A zörgetésre felnyílt a kapú s a legelébb érkezett diákokat és a velük
jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és
hajtsárok megterhelt öszvéreikkel és marháikkal, s legutól a lengyel úr
fegyveres kiséretével.
Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az
állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad
tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már
egy korábban jött utazó csapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik
posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kiséretül
felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes
puskákkal, oldal pallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.
A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mingyárt
pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa
azt a csintalan beszédet, a mit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az
egész éjjel összekalatyolni.
– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit, magyarázá a jó
asszony; itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havran és Bajusz. Mind a
három!
Mikhál azt kérdezte, hogy micsoda három név ez?
A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik
rettenetesebb, mint a másik. A Havran kegyetlen, a Bajusz nagy
furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! az a bátor, senkitől meg nem
rettenő vitéz.
Hogy ragyogtak a szemei az asszonynak, mikor a Jankoról beszélt.
Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktól itt a
magányban?
– Oh a Jankó nem bánt minket! monda a menyecske és mosolygott hozzá.
És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásból, sem a
mosolygásból nem értett meg semmit.
A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen hatalmasok azok a
zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, még sem
fogynak el soha. Három vármegye, meg a császári katonák nem bírják őket
kiírtani a hegyek közül.
Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól, s
borzasztó végéről, a mit a «Vihodár» keze osztogat.
– Ki az a Vihodár?
– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az
hetedhét országon! «Vihodár»; az a neve; ismeri azt minden gyerek.
Ismerik azt a zsiványok, a «czifra leányok», meg a boszorkányok.
Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét
se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak,
hogy honnan jön, hová megy? hogy még csak egy napos házasok s ez az első
éjszaka, a mit férjével egy födél alatt tölt.
Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj
van.
A hegyi útat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rabló csapat.
Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak
egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek? A lengyel nemes úr,
a ki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért
jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb
végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz s váltságdíjat ajánl
neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a
váltságdíjat a többiekért is, a kik hozzá csatlakozni akarnak. A
kalmárok és hajtsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják,
hogy a milyen könnyen rá állnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó
nemes urakkal, vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik
a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánynyal megrakodott
kalmárokat, hajtsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat.
Ezeket leginkább felbiztatták a Lengyelországból jött kalmárok, a kik
tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy
keresztül tudnak törni a rablókon.
– Az ám, csak arra várnak, hogy esős idő álljon be.
– Mit használ nekik az esős idő? Kérdé Mikhál.
– Megmondhatom, szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van,
akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanóczuk kialszik, a lőporuk
megnedvesül. Ennek a tizenkét kátonának pedig már olyan új módi puskája
van, a minek a kereke nem kanóczczal süti el a lőport, hanem egy darab
tűzkő van belecsíptetve; az rácsap egy aczélra, az szikrát ád s attól
gyúllad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Francziaországban készítik az
ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az
újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jőjjön,
hogy amazok meg ne lőhessenek.
– Már most az a kérdés, monda Henrik, hogy melyik féllel menjünk: a
lengyel nemessel-e, a ki a rablók kegyelmére bízza magát s sarczot fizet
nekik? vagy a kereskedőkkel, a kik puskáikra akarják bízni a védelmüket?
– Egyikkel se menjenek, szólt bele a háziasszony. Mást mondok én.
Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még.
Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek; mert ott
nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan
mint a medve; oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az
életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe
belekeveredni. Pap nem ért ahoz. De meg a lengyel úrral se menjenek,
hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép
asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt
megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze
ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem
való nagy társaságnak, de egy pár ember, három, négy is megteheti. Itt
az uram. Ez elvezeti a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért
hagyjanak itt a hajtsárral, meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel
úrral s ha átmentek a hidon, a hol Jankó útjukat állja s lefizették a
taksát, a praszkinóczi csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a
havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált
rájuk.
Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a
legjobb menekülés.
Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát
rábízták az egyik hajtsárra (a másikat nem találta Henrik, az
megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú
bocskorokat, ezeket felkötötték s még a hajnal előtti sötétben neki
indultak a havasnak harmad magukkal.
Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a
nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra
vinni: inkább hegynek mászik.
Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arcz. A
tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak
általa értekezni, a ki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s
Simplex tudott a nyelvén.
A mit a lengyel kalmárok kivántak, az beteljesült, az eső elkezdett
esni; alig voltak félórányira a kopanicsától s a mint felfelé haladtak a
gyalog ösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben s
csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a
vadonban.
A jártas hegylakó azzal bíztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az
útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre ha még
magasabbra hágnak, felülről fognak lenézhetni, s túl rajta, tiszta
derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, a hova
az a felhő nem jár.
Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát ezuttal. Hogy a fiatal
asszonyka a csuszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldal-pallosával
két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra
ültették föl a kifáradt Mikhált s ketten a vezetővel czepelték, a hol
rosz volt az út.
A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, a mit az asszony nem
értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre
talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szép
asszonynyal együtt hanyatthomlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, a
minek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak
zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy
ködben s belebódorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a
jéghegy repedései közé, a honnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé;
vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, a mi csak emberhusra éhes,
vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen
árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!
A fiatal asszony pedig ott kettőjök között ülve, elővette a táskájából a
pávafarkú galambját s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer
halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: «tubiczám, tubagalambom!»
Már hajnalodni kezdett, a mit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd
fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas regiója volt.
– Jó helyt járunk; dörmögé a kopanicsár. Ez itt a medvejárás a
borókabozóton keresztül: ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel
a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög
kastélyához.
De bizony még se jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképen
sem lehet jó hely.
Mi fénylik ott a bozótban? dörmögé aggódva Simplex.
– A hiúz szeme; mormogott rá a kalauz. A zergesutákra leskelődik.
A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy puska kanócza
volt, a mit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.
Megállj! Rivalt rájuk egy hang a bokorból s egy marczona alak emelkedék
ki a sűrű boróka közül, alig tíz lépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét
egy megfordított vasvillára nyugtatva.
A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan
öltözött alakot vette czélba, hanem a hátul jövő úrformát.
– Jézus Mária! sikoltott fel Mikhál. Meglövi az uramat!
– Meg ne lődd, hanák! Kiáltott a zsiványra Simplex, nem látod, hogy pap!
A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanóczot. Az is
lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egy magával
szemben, a kik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem
bízott hozzá, hogy valjon a megnyirkosodott puskapor elsül-e? hát inkább
kegyelmet gyakorolt s szépen beszélt.
– Kend az Styefko? Kit visz kend?
– Egy papot, meg a feleségét.
– Akkor hát lutheranus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna,
beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, a hol a Hanusz áll
őrt, annak azt mondja, hogy pápista papot visz, meg a hugát; mert az meg
a lutheranusnak fordítja ki a bőrét.
– Nem kell félni! bíztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével
három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előörs volt:
a tanya odalenn van a mély útban.
Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle
olyan messze.
Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi
ösvényen s a medvejáráson keresztül elfognak jutni arra a hegytetőre, a
meddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor
a hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű
csillámlana körül a légben s egy szellő lebbenésre kiderült a szép
felhőtlen ég köröskörül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.
Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy
sűrű fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, a minek a vénje nem rég éghetett
le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között.
Ezen kellett áttörniök.
A hordsaraglyának már itt nem lehetett hasznát venni.
A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül
fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj?
Azzal nagy óvatosan lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne
költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.
Kis idő múlva visszatért s nagyon lógatta a fejét.
– Baj van. Itt tanyáznak a zsiványok épen az ördög kastélya mellett.
Épen belejöttek a rablótanya kellő közepébe.
Simplex is kilopózott a csalit szélére s látta saját szemeivel, hogy ott
a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven,
puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya
egyik odujában s ott sütnek főznek reggelire.
A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex
pedig egészen ahhoz való ember volt.
Jószivű czimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek
lehetett az a veszett gondolatja.
– Hallod-e Styefko! mondá a kalauznak. Én ezt a tömérdek zsiványt innen
elkergetem.
– Csak nem bolondultál meg!
De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy
hatalmas riadót, hogy csak úgy viszhangzottak erdők bérczek bele; s
azzal elordítá magát a csalitban:
«Szaladjatok: Itt jönnek a katonák!»
A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra;
akadt közöttük olyan okos, a melyik kilőtte az erdő felé a puskáját, a
minek a ropogását a viszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi
tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig
egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre
arczczal és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával
kapálózva, mint a kit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig
felmászott ijedtében egy fenyőfára.
A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó
zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten
trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes
hitvestársát: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kaczagjon.
Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg is kell halni az embernek, azért
nevethet egyet kedvére.
Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmult
csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a
trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a
földről, az is elkezdett röhögni s végül Henrik is leszállt a fáról s ő
is kaczagott hangosan.
Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony
nevet s aztán a férje együtt kaczag vele! Talán az a házas élet főfő
gyönyörüsége: «vele sirok, vele nevetek…»
Hanem azért a kopanicsár jól hátbavágta ököllel a tárogatóst, félig
nevető, félig panaszló hangon mondva neki:
– Dejsz’ nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár
tapogassa meg a nyakadat!
Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a
férje rögtön abba hagyja a kaczagást, mintha hideg vizzel öntötték volna
le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szünni a nevetéstől.
– De most már aztán iramodjunk ám innen, a míg szabad az út,
Praszkinóczig meg se álljunk! sietteté őket a kalauz; mire mindannyian
felkerekedtek, s a hogy az erejük birta, igyekeztek az ördög kastélyát
elérni, a hol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres
konczok, fanyársra szúrt féligsültek.
Az ördög kastélya egy régi elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből;
közel hozzá bugyog fel a forrás, a mihez a zsiványok járnak tanyázni.
Most frissen hullott hóval volt terítve a fensík gyepes lapja. Délig
olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.
A fensíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, a
mi sásliliomokkal és ernyős virágú eleczkével volt körül szegélyezve.
Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.
Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely
észak-nyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn.
A hegyoldalt hókéreg fedi, a mit soha se tud felolvasztani a nap, csak
délután süt rá egy óráig s a mit az alatt leolvaszt róla, attól sima
jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a
különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a
felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog
s ellátni egész Lengyelországig.
Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalabb két mértföldnyi távolban
fekszik a kis falu, Praszkinócz. A két hegyoldal képezte vágányon
látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet.
Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.
– Hüh, Styefko! Szörnyedt el Simplex e veszedelmes ut láttára, soha se
megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Argyrus királyfi
üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen
négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés?
– Nye bojsza, trombitás! biztatá a kalauz s neki állt egy jó szál
fenyőfának, kivágni azt a fejszével.
Simplex ez alatt felkutatta a rom buvhelyeit, ha nem találna-e valahol
zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, a
hol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb s encziánt és angelikát
keresett, s tökéletes volt az öröme, a mikor talált is ily ritka
növényt, csodaerejűt.
– Drága szép hely ez itt!
Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a
tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.
A mint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidült, a hegy tulsó
felhőtakarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani.
S az egyszerre felriaszta mindenkit.
– No most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! monda a
kalauz. Siessünk ám innen.
Azzal a levágott fenyőfát odahurczolta a meredek lejtő martjára,
levágott végével előre igazítva, ott a hol a kigyózó ösvény-szalag
kezdődött.
– Most aztán lóra katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre,
a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekát. Kiki megfogózik
kétfelől az ágakban, behúzza a lábát maga alá, hogy valami bokorba fenn
ne akadjon. Én magam ülök legelől. Én leszek a kocsis meg a kormányos.
Azzal mindenkit elhelyezett, a hogy mondá. Maga a levágott fa vastag
végére nyergelt s azzal a három férfi, mint egy hat lábú sárkány
előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.
– Pan boh pomózs Jézus Krisztus! Gyih te sárkány!
A meglódult fenyőfa, mint a nyil siklott alá a tükörfényes kigyó úton: a
hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében
jobbra-balra s ha nagyon neki lódult, megveté a két lábát a
jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: «hő ne, hő ne!»
Nincs az a gondolás, a ki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, a ki úgy
tudjon hajtani, mint a hogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját.
Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva
érnek le a négy ezer lábnyi mélységbe. De a kigyó nem tud jobban láb
nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörüség volt
ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! holla hó! Repülj te ördögló!
A bohó Simplex veszett jó kedvében lekapta válláról tárogatóját s
félkézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e
lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! holla hó! Így viszi az ördög a
menyasszonyát a lakodalomra!
Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról s elkezdett gyönyörüségében
tapsolni! Hej milyen gyönyör így lefelé repülni! Nem rettegett semmitől,
öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szive. Nem nyomta a lelkét semmi
bün. Hajh milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kisértettől! Ha
most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem
tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek
a fenekére, a mit lehet nevezni sirnak is, – pokolnak is.
– Fogj át, mert leesem! Kiáltá az előtte űlő férj, a kinek az arcza
sápadt volt, mint a viasz; elszédült.
S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse s
úgy tartani kebléhez szorítva, a míg a völgy fenekére le nem értek.
Teljes félóráig tartott ez a jéghátán repülés. Gyalog félnapi járó lett
volna.
Itt azután hálát adtak az Istennek, hogy épkézláb lejutottak.
De még több okuk is lett a hálálkodásra, a mint déltájon megérkeztek a
többi utitársaik a faluba, a kik a mély uton jöttek keresztül. Azok
rémséges dolgokat tudtak elmondani a kiállt veszedelemről.
A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben átengedte kelni Jankó,
az egyik csapat vezére, a kihez lovas legényt küldtek előre, hogy
egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért
is a fejenkénti vámot; hanem e közben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra
rajta ütöttek Havran haramiái (ezek voltak, a kiket az ördög kastélya
mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajtsárokat leverték, a
kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó
állatokat elvették. A mint azonban a legjobb izűt rabolnának: hegyükbe
érkezik a tizenkét katona az új módi puskákkal, a mik az esőben is tüzet
adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven
rabló ott hagyta a fogát, maga Havran a többiekkel, meg a rablott
zsákmánynyal nagy nehezen tudott a sziklaoduk között elmenekülni.
Azonban az ifjú házaspár minden drága podgyásza is odaveszett. A rablók
azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint a mi
rajtuk van. A sok szép himzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony
lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig
milyen nagy kincs volt az!
– Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! átkozá meg őket a
kopanicsár.
Henrik arczát tűz-láng borítá el e szóra.
Mikhál pedig oda borult a vállára s vigasztalá.
– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csodamódon
megszabadított a nagy veszedelemből.
Már ekkor megtanulta ismerni az elmult veszedelmet, de még nem tanulta
meg előre érezni a bekövetkezőt.