(Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghitizteletev vr
vrvncnac minden bewlch practicait?)
Volt igen is egy kiválasztott kedvencze nagytiszteletű Frölich Dávid
professor úrnak, s a ki e kitüntetésre egészen érdemesnek is nevezhető.
Az ifjút Kaczenreiter Henriknek nevezték. A mi elég furcsa név. De azért
miatta nem sok csufondároskodást kellett kiállani az azt viselő ifjúnak,
mert hatalmas erős termete respectusban tartá a condiscipulusokat s a
birkózás nemes vetélkedése soha sem volt iskoláinkban tiltva, sőt azt
már Aristoteles is ajánlotta; s ebben nem is mérkőzhetett
Kaczenreiterrel senki, csak épen egy Kassáról feljött kálvinista magyar
fiu, Kalondai Bálint; az még be tudta törni a derekát s egyedül birt
megküzdeni vele, a mit nagyon szép volt elnézni, mikor együtt birkóztak
a gyepen, összekapaszkodva s egymás vállára téve az állaikat.
Kaczenreiternek erősen szőke hosszú haja volt és serdülő vereses
szakálla, Kalondainak pedig szénfekete haja, két oldalt csimbókokba
bogozva, és hegyesen kipödrött huszáros bajusza.
Hanem sajnos, hogy csak a testi birkózásnál birta a magyar legény
letörni a szepesi fiút: a szellemi mérkőzésnél egészen elmaradt mögötte.
Itt Kaczenreiter vetélytárs nélkül élt; első eminens volt mindig és
mindenféle tudományból, míg Kalondai Bálint csak úgy a sereghajtók
között kullogott.
Ex moribus is nagy volt a két diák között a különbség. Kalondai Bálint
nem utálta a bort és muzsikát; olyan emberekkel, mint a siléziai
Simplicissimus, tartott barátságot, mely nevezett quidam földönfutó
csavargó mestersége mellett «tárogató»-fuvással bolondította a világot;
míg Kaczenreiter példánya volt a jóerkölcsű ifjaknak. Tíz éve, hogy
idekerült Kézsmárkra, mint szegény tanuló fiu, azóta folyvást
tisztességesen élt abból, a mit gyerekészszel tud valaki maga élelmére
keresni. Maga a papi pályára készült, tehát theologiát tanult; de a
mellett nagytiszteletű Frölich Dávid úr házánál mint «physicus inas»
szolgált a physicum museumában; ezért szerette őt is nagyon a professor
úr s már messziről őt szánta a szép Mikhál számára élettársul.
Kalondai Bálintnak az igaz, hogy nem is volt szüksége erre a nagy
tudákosságra. Neki gazdag özvegyasszony anyja volt Kassán, a kitől majd,
ha felserdül, át fogja venni az ősi üzletet. Csupán azért küldték fel
Kézsmárkra a lycæumba, hogy mégis ragadjon rá annyi, hogy ha majd
egyszer meg találják választani Kassán főbirónak, legalább annyit tudjon
diákul, a mennyit boldogult édes atyja tudott, a ki szintén viselte azt
a díszes hivatalt s a ki a deliquensre ki tudta mondani a «capite
plectetur»-t, vagy a «hárum páltzárum» kegyelmes itéletét s aztán tudott
correspondálni a császári generálisokkal, mind kalamárisból, mind
ágyúból. Ágyúból jobban, mint kalamárisból. Bálintnak tehát elég volt
az, a mit ő magának tanult.
De a Henriknek bizony nappallá kellett tennie az éjszakát, hogy
dicséretesen megállhassa azt az exament, mely megelőzte pappá
felszenteltetését, a mi nagy celebritással végbe is ment, s Henrik ott
is első és kitünő maradt. Meg is kapta mindjárt a nagy-létai ekklezsiát,
a mi épen üresedésbe jött, természetesen azon üdvösen bevett
föltétellel, hogy a néhai lelkész özvegynek engedett kegy-év alatt a
fizetésre és a parochia teljes használatára nem tart számot.
Ez ünnepélyes napon nagytiszteletű Frölich Dávid úr az új lelkészt
meghivta magához ebédre, melyre ugyanekkor a superintendens és az
esperesek is hivatalosak voltak.
Ebéd végeztével a szép Mikhálnak is szabad volt az asztalnál megjelenni;
egyrészt azért, hogy a mai felséges lakomáért, melyet ő készített, a
superintendens úr dicsérete által a konyhatűztől pirosló arcza még
pirosabbá tétessék, másrészt pedig, hogy ő is poharat koczczintson az
ifjú lelkészszel, megnedvesítvén ajkait annyi borfélével, a mennyit egy
szemérmes hajadon úrvacsorája alkalmával szokott szürcsölni.
Mikor aztán a vendégek eltávozának, s a szép Mikhál a szolgálókkal
elszedeté az asztalt, nagy gonddal elrakván a szekrénybe a sávolyos
abroszokat és kendőket, az ősi czintányérokat és mázos cseréptálakat
pedig felrakván rendben a tálasra, a professor úr a végzett munka után
odabenn marasztá leánykáját.
Jó kedve volt a tudós úrnak: a szívderítő válogatott italoktól is, a
vidám társalgástól is; meg még valami mástól is.
Pipára gyújtott és füstölt. Pedig még a reverendát sem vetette le, s
azon nem szabad megérzeni a dohányfüstnek.
– Mikhál leányom, mondá ravasz komolyságot tettetve, még mai nap nem is
végeztük a pensumunkat. Pedig «nulla dies sine linea!» Mit tesz az?
– Nap ne muljon vonal nélkül, felelt rá Mikhál.
– Vedd elő tehát exercitiumos könyvedet.
A leány engedelmeskedett szótlanul. A konyhában el volt végezve minden
feladat: következett a tudomány. Leült és kezébe vette a tollat, a mit
akkor kalamusnak neveztek.
– Hosszú ebéd után üdvös az elmélkedés, mondá a füstfellegen keresztül a
tudós úr. Nem jó volna, ha mindennap így volna: «qui amat vitam longam,
amet mensam brevem». Irjad le könyvedbe és fordítsd le.
Mikhál irt és fordított extemplo.
– «Ki szereti a hosszú éltet, szeresse a rövid asztalt.»
– Hát az olasz mit mond: «La cucina piccola fa la casa grande; La tavola
é un ladrone segreto». Irjad le és mondjad, mi az?
A leány tollba mondta magának:
– «Kicsiny konyha teszi a házat nagygyá. Az étasztal a titkos tolvaj.»
– Petrus Nonus mondá ezt Fagiola Hugotiusnak, midőn az egy ebéd miatt
elvesztett két várost. Hát még az a sok ivás! irjad le: «plures
interierunt vinolentia, quam violentia». Hogy mondanád ezt magyarul?
– «Többet megölt a borivás, mint a bajvivás.»
– Megjárja. – Azonban rendkívüli napokon rendkívüli excessusok is
előkerülnek, s a mai nap az volt. Egy lelkész lőn felszentelve – s egy
leányzó lőn megkérve.
A szép Mikhál arczáról egyszerre eltünt a pirosság.
A tudós úr nagy füstöt támasztott maga körül s a füstfellegből bölcs
mondatokat olvasott elő.
– Mit mond Dubravius? «Si qua voles apte nubere: nube pari.» «Nősülnöd,
ha kivánsz, vedd a magadhoz illőt.» – Ambrosius pedig azt kérdezve, hogy
mit keressünk a házastársnál? ekként felel: «Amorem, Morem, Rem.» –
«Szeretetet, erkölcsöt, dolgot.»
Szép mondás! de a lány csak nem jegyezte azt fel a gyakorlatok
aranykönyvébe.
– Ime a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse és
van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor; miként én is csak az
vagyok. De mint Macrobius mondja: «honores sunt, sicut flores». «A
méltóság hullóvirág», s Drexelius Trismegistos szerint: «Sæpius ima
petit, melius qui scandere novit». – «Gyakran a mélybe lehull, ki
magasra kapaszkodik és nyúl.» Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom;
mert aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus
szerint: «paupertas dura; sed secura, et sine cura». – «A szegénység
terhes; de csendes és gondmentes!» Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak,
Mikhál leányom.
A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat, sem eredetiben,
sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat és azt mondá:
– Nem szeretem őt!
A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az
lehet; de különösen egy embert nem szeretni: ez absurdum.
– Tudod is te, hogy mi az a szeretet? «Amantes sunt amentes», =
szerelmesség: esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja
van? «Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus», – «veres ember
ritkán jó; de hogy ha jó, nagyon jó!» – Vagy azt keserülöd, hogy idegen
nemzetbeli? Lásd a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle
nemzetiség van a földön, mely különböző: «a kegyes emberek és az
istentelenek». Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt
mondja: «amore non e senza amaro» – «a szeretet: keservvel telt». Minden
jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztól,
szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez
adták.
A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de méginkább, hogy
magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős
szivűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az
atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozofusnak, s
azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:
– De én nem mehetek ahhoz, a ki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem
szeretem azért, mert mást szeretek.
E szóra kihullott a hosszúszárú «phayca» a tudós szájából.
Ez «argumentum ad hominem». Emberre szóló indok.
– Te mást szeretsz? Hol vetted? hol láttad? hol beszéltél vele?
A leány lesütötte szemeit és nem felelt.
A tudós most már felállt és szigorú hangon parancsolá.
– Irjad emlékkönyvedbe ezt: «virginitas, dum aspicitur, inficitur!» – «A
szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!» Kinek engedtél te a szemedbe
nézni?
– Senkinek, felelé Mikhál.
– Senkinek! Hát hol beszéltél te valakivel?
– Sehol.
– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy
szerethettél meg valakit? Megvallj mindent. Tudod, hogy a legkisebb
hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy
szerettél meg egy férfit?
– Irás által!
– Neked irt valaki?
– És én feleltem neki rá.
– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utczára ki sem
nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanus
ember be nem jöhetett ide, ha csak a levegőből nem szállt le.
– Onnan szállt le: a levegőből.
– Kicsoda?
– A sárkány.
A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, a kit
Szent-György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az
igazira.
– Papirsárkány?
– Igen is az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam
azt. Egyszer aztán lecsapódott épen a mi kertünkbe s fennakadt egy
almafán. Én odamentem, hogy levegyem s a mint a kezembe vettem, akkor
látom, hogy tele van az irva versekkel, a mik hozzám beszélnek: és azok
olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.
– Profánus «virágdalok!» mikre azt mondja Macrobius: «Ignibus iste
liber, quod ipse sis ignibus liber». «Tüzbe az ily könyvet, nehogy
hulljon tüzben a könyed!» – De hát mért hiszed, hogy azok az orczátlan
dalok te hozzád voltak irva?
– Nem voltak orczátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam volna őket.
Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt irva mindenüvé a nevem; s
Mikhálnak nem hinak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk
felelni.
– Felelni? Hogyan?
– Hát a mit irtam, azt az irott felével befelé fordítva ráragasztottam a
sárkányra s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint
felbocsátottam s eleresztettem a levegőbe.
– De hátha nem az kapta meg, a kié volt?
– De bizonyosan az kapta meg, mert másnap a viszonválaszt is megküldé.
– Megint a sárkány által?
– Nem. Másnap a «balom» által irt hozzám levelet.
Ez a balom egy nagy léggel tölt lapda volt, melynek belsejét felfujt
marhahólyag képezé, külseje pedig borjubőr volt: azt a fiatalok athletai
mulatságaikban ököllel megsujtva szokták a légbe felröpíteni.
– Értem! Értem! A nebulo beledugta a levelet a balom borítékába, egy
ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére
tetted a viszonválaszt s visszaröpítetted azt.
Hogy ilyen esetről se Theoprastus, se Trismegistos nem gondoskodtak
előre!
Ime egy szerelmes levelezés posta nélkül!
– S mennyire mentetek ezzel a levelezéssel?
– Megigértük egymásnak, hogy örökké hűségesek leszünk mind a sirig.
– Itt van ni! Hát mit ér minden zár és lakat? és minden emberi bölcseség
és mathematika. Tehát te eligérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem
tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkivántatik a
házassághoz, a nélkül minden eljegyzés érvénytelen és semmi copulatió
végre nem hajtatik?
– Hát az, a ki te tőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjától
arra, hogy engem elvehet?
– Neki nincs atyja: ő árva gyermek.
– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott
vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.
– Ki mondta ezt neked?
– Hát a sárkány, és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának s
nekem elmondták azt az égi posták.
Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint a hogy megfogják a
boszorkánylábbal az árva ördögfiucskát. Ez ellen a replika ellen nem
lehetett mit mondani.
– No ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap s addig a vallatást
félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: «kinek hiják azt
a másik alattomos csábítót?» És most Mikhál leányom huszonnégy órai
szobafogságba.
Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter
Henriket pappá fölszentelték.