Holott megmaghiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, ki az baaraaniokat
ewrzi, mint az ki lewaagia.
Másnap reggel maga elé hivatá a nagytiszteletű úr Henriket s erős
examinálás aláfogta. A benevolum tovább tartott egy óránál.
Henrik mikor eltávozott, olyan veres volt, mint a megfőtt rák s háttal
kifelé jött ki az ajtón, a miből a konyhaajtóban leskelődő cselédek
tudtak egyetmást következtetni.
Azután pedig a nagytiszteletű úr háromszor csengetett: a mi azt jelenté,
hogy Mikhál leányasszonynak kell megjelenni a bibliothekájában.
A nagytiszteletű úr teljes ornatusába volt öltözve: mind az atyai, mind
a papi tekintély egyesítve volt rajta. Körülötte felnyitott könyvek,
mint egy hadvezér arzenálja; mások kutyabőrbe kötöttek, mint egy
hadirendbe állított falanx a thekákban, s a szekrények fölött kitömött
madarak és azoknak csontvázai. Mindmegannyi tanu és vádtevő. S a ki
legjobban figyelni látszik, az a szögletben álló emberi csontváz. Az
electrica masina is készen állt fiókvillámait segítségül hozni. Az
egyedüli lény, a ki életjelt ád, a körülvevő tárgyak között, a nagy álló
óra, melynek tetején egy kutya áll, ki is a perczinga ketyegései szerint
csóválja a farkát s öltögeti a nyelvét.
Mikhálnak az egész bekövetkezett vallatás alatt folyvást ezen a
mechanikus kutyán veszett a tekintete s még azután is, valahányszor
visszatért emlékébe ez a válságos óra, mindig azt a kis kutyát látta
maga előtt, farkat csóválva, nyelvet öltögetve.
– Mikhál leányom, kezdé a tudós. Beszéltem a hit és szeretet
kandidatusával s megtudtam tőle mindeneket. Azon kérdésemre, hogy van-e
neki atyja? azt felelé, hogy «igen is: van». Miféle rangú? – «Hatalmas
ember, Kis-Szebenben lakik, hol hivatal szerint legfelső birája
mindeneknek». Miért hagyta el atyját, s miért mondá magát árva
gyermeknek? – «Azért, mert atyja katholikus, ő pedig protestáns lelkész
akart lenni». Ez pedig dicséretes szándék. – Azon ifju, a ki kész az
árvaság keserű kenyerét enni, azért, hogy lelke meggyőződését kövesse,
nagy karaktert árul el. – És e válaszban meg van adva a védelem azon vád
ellen is, hogyan mert a fiu házassági ajánlatot tenni atyai engedély
nélkül. A katholikus atya engedelmét a törvény nem követeli, csak a
protestánsét. E szerint Kaczenreiter Henrik azon vád alól, hogy tudva
csalni akart, absolváltatik; mert elhallgatni valamit még nem annyi,
mint hazudni; a hithűség felold minden szülői hatalom alól s a mi canon
a fiura nézve, az nem canon az atyára nézve.
A vastag foliánsok és a kitömött madarak mindnyájan helyeselték ezt az
okoskodást, maga a csontváz is elhallgatta, hogy az ő fejét valamikor
ilyen «csekélységért» választották el a nyakától; csak az automat kutya
intett «nem»-et a farkával s öltögette a nyelvét az ilyen sophismákra.
Mikhál pedig nem szólt rá semmit.
– Ime tehát a te negatióid megczáfoltattak; most halljuk az
affirmatióidat. Mi a neve annak az ifjunak, a ki teneked szívbeli
ajánlatokat tenni merészkedett?
– Kalondai Bálint.
A tudós nagyot ütött tenyerével a feltárt Macrobiusra e név hallatára.
– Quis hominum? Miféle ember?
– Derék férfi! Mondá a leány és szemei ragyogtak hozzá.
– Mit tudod te? Csak kívülről láttad? Quanta species, sed cerebrum non
habet!? Nagyszerű pofa: de nincs agyveleje! «Non bene casta caro, quæ
bene pasta caro.» – Mennél kövérebb a hús, annál bűnösebb a hús. De én
látám ez ember belsejét is. Flocci, nihili! Pehely, semmi-ember! Classis
primæ ex ultimis! Az utolsók felé igyekező. Hát még ex moribus! Milyen
az erkölcse? Borivó! «Ubi vinum intrat, ibi ratio exit!» A hol a bor
bemegy, ott az ész kimegy. Tánczoló és éjjeljáró! – Muzsikusok és
virginálók pajtása. – De még mind ez elnézhető volna. Ámde tudod-e, hogy
mi volt ezen ifju szülőinek mestersége? Megvalotta-e azt neked bűnös
correspondentiájában? A mely mesterséget pedig ő is követni fog; mert
annyi tudományt nem szerzett, hogy honoratior rangba emelkedhessék.
Tudod-e, hogy kinek a felesége lennél, ha esztelen kivánságod
beteljesülne?
A leány elsápadt erre a szóra: erről nem beszéltek a szerelmes levelek.
A tudós előkeresé a catalogust s ráolvasott a vádlott nevére:
«parentes»: «Sarah, vidua macellarii» – «mészáros özvegye.» Atyja
mészáros volt és ő is mészáros fog lenni. Emberek, a kik vérben
dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy
mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiu között, a ki az Úr
juhait őrzi, és a között, a ki a juhokat levágja: az utóbbinak
nyujthatja-e kezét? Ez volt-e a te neveltetésed, hogy sorsodat örök
vérontás munkájába temesd el? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni
le? Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve
lenni egy emberhez, a kinek hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek
az Úr életet adott, erőszakos kézzel megölje! Van-e bátorságod ily
sorsot választani magadnak?
Az önmozgó kutya ugyancsak csóválta a farkát és öltögette a nyelvét!
Mikhál körül tánczolni kezdett minden: a tudósok arczképei, a kitömött
madarak, maga a vaczogó állú csontember is. Nem tudta magát védni ennyi
ellen!
A tudós észrevette szavainak lesujtó hatását leányának holthalvány
arczán s aztán szeliden szólt hozzá.
– Most eredj szobádba, vagy még inkább kis kertedbe és elmélkedjél a
fölött, a mit tőlem hallottál. Ird fel magadnak: «az atyák jobban
ohajtják gyermekeik boldogságát, mint ők maguk.» Azonban sorsod felett
mégis te magad határozz. Én erőszakot nem teszek sziveden. Ha csakugyan
annyi eltitkolt erő lakik abban, a mennyit én nem sejtettem: add
próbáját. Ha van bátorságod azoknak az életéhez kötni a magadét, a kik
vérben dolgoznak, kezdd el itthon. Van két szép galambod kaliczkában. Én
vettem azokat neked születésed napjára. Öld meg őket saját kezeddel és
add fel az asztalra ebédül, elkészítve tetszésed szerinti mártásban.
Ebből meg tudom a válaszodat. Eredj és elmélkedjél rajta.
A szép Mikhál lement a kertbe, s annak hosszú, rózsákkal szegett útján
végig-végig sétált. Az út közepén volt a galambház, abban volt a két
pávafarkú galamb, a mit neki meg kellene ölni. És ő soha sem tudott egy
konyhára való báromfit megölni. Felőle az emberek mind vegetarianusok
lehettek volna. S most a kedvencz galambjait ölje-e meg?
Senkije sem volt, a kihez tanácsért forduljon, a kinek panaszát
elmondja. Nem segítenek itt a bölcsek, nem a borjubőrbe kötött
polyhistorok: az ő mindennapi társalkodói, sem a virágok: mindennapi
játszótársai. Más leánybarátnéja nem volt, mint a bokrok és virágok.
(Igaz, hogy azok is mind fœminini generis.) Azok elmondták neki, a
mennyit tudtak; hogy a szűz liliom szereti a hagymát, pedig az ő
virágának szaga illat, emezé pedig bűz; míg a nemes anthora elhervad, ha
az aconitum napellus mellé ültetik, pedig ez pompás virág, kelyhe egy
sisak, melyben páros galamb ül: mégis elhervasztja a szomszédját.
De hiszen talán nem is volt az még szerelem, a mi csak érzelgő levelek
kicseréléséből támadt; csak messziről látta az ifjut, csak álmában
beszélt vele: könnyen lemondhatott róla. – Nem volt neki anyja! –
Atyjától pedig csak bölcseséget tanult. – A mathesis kérlelhetlen
tudomány. Annál a szerelem csak zérus, nem szám. A mértani ábrák között
minden van, csak rózsa nincs. – Kedvesétől sem kaphatott semmi hirt már:
el volt tiltva a nagy téren a balomjátszás, sárkányeresztés: talán be is
csukták szegényt. Könnyű volt arra ürügyet találni. Vagy az is lemondott
már róla? Talán haza is ment már a szülő városába?