Vôt a világon ėsz szögény özvegyaszszony. Mikor az urátû elmaratt – az
ura mökhalt – lött neki két gyermöke. Vitte a két gyerököt a karján a
kirájnéhon, hogy csak ijen szögén özvegyaszszont két kis gyerökkel csak
mögsegít! A kirájné még mögpirongatta, elmonta mindönnek, lėhorta, hogy
nem az urátul való mindakettő.
A szögény aszszony asz monta: „Ha nem löhet, hogy mindakettő az uramtul
való, agygyon az Isten magának hét gyerököt!“ Mögszaporodott a kirájné,
a kirájnak pedig el köllött mönni a háborúba, möglött a hét gyerök. A
kirájné is most mit csinájjon a hét gyerökkê? Aszongya az öreg aszszony,
a kirájnak az anynya: „Van itt ėgy láda, beletöszszük a _ládába_; van
itt ėgy kosár, a ládát beletöszszük, vigye el a víz, a mőre fojik!“
Lėvitték a Tiszára a gyerököket, csak ėgyet hattak mög, mert a kiráj
tutta, hogy a felesége terhös. Vitte a víz lėfelé. Ėgy halász éppen
halászott, kifokta. Mikor szépen fölnyiti (a ládát), látytya, hogy hat
gyermök van benne. A halász elvitte be a városba – éppen Döbröczön
várossába történt ez – elvitte haza. A városnak mongya, hogy hogy járt
ű; ű aszt a hat gyerököt fölneveli. A város is segítötte a halászt.
A kiráj ėcczör hazagyütt, hallotta, hogy mijen szép hat gyeröke van a
halásznak. Asz monygya a kirájné: – ű mán vélt rá, csak nem merte
mondani – „Jó vôna eszt a halászt möghínni ebédre! Szeretném látni aszt
a hat gyerököt, a möliket fogott a Tiszába!“ Csakugyan is möghítták a
halászt is hat gyerökivel ėgygyütt, elmöntek ebédre. A kirájfit, _a mi_
otthun vôt; a középtájra ültette, hogy az emböré mög szélű essön. A hogy
a kiráj a gyerökökre ránéz, mind a _hét ėgyfúrma_, csak a ruha más. A
kirájné is aszonygya: „Nem bánom, akármit csinász (velem)! ez az én
szülöttejim. Mikor mögvôt (a hét gyermek), az anyósom lėvitette a
Tiszára, hogy nė hírösztöljük!“ (hogy hét gyermek született).
A kirájné hogy mögmonta: itt vôt ėgy szögény aszszony két kis gyerökkel,
az mögátkoszta; kérdözi a halászt: „Hun vötte a gyerököket?“ Aszongya a
halász: „A hogy halásztam, ėgy ládát hozott ėgy kosárba a víz, mikor
fölnyitottam, láttam hat gyerök van benne. Hazavittem, úgy gondoltam, ha
mán neköm szánta az Isten, lögyön az enyim, neköm ús sincs ės sė.
Főneveltem, a város is segítött“. Asz monta a kiráj: „Mit kíván ű most
mán?“ „A mit a kiráj, űfölsége akar“. „Hát mos mán feleségöstű ide
gyűjön, a hun kifokta a gyerököt!“ Ott a kiráj csináltatott hat házat,
azé híjják ma is; az a neve: Hatház.
(Magyarszentmárton.)