Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött
ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya
a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl
az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába,
hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a
csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az
aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az
aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör
a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki
ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta
(a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta
az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra,
hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“
Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az
aszszon mög mönt dolgára.
A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek!
köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de
ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya
az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė
ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az
olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De
mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket
az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a
haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra!
Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit
és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak
nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak
képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“
A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a
bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak:
„Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“
Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot
fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a
hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek:
„Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát!
látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad
magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô
karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint
mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk.
„No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna,
fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott
az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.
Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak:
Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit
a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát
még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? –
mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De
mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is
karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup
lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe
esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila;
jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is!
fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az
aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán
mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek
gazdagon.
(Hódmező-Vásárhely.)
=22. A 7 bölcs.= Poncianus históriáját _Heinrich_ (Gusztáv: Régi magyar
könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22.
számmal bemutatott töredékét _okos fiúnak_ hallottam az Alföldön
mondani, de hallottam _7 bölcsnek_ is, ezért jeleltem meg ezen az
ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül _megtörténtnek_ hisz
lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a
mondától – nincsenek is meg benne, az egy _7 bölcs_ elnevezést kivéve, a
többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi
Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert
akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik
nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi
töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a
mesénél, _történet_, vagy amint a világirodalomban nevezik: história,
így mondja a nép is.
Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit
adatunk is megemlít, tényleg azonban csak _háromszor_ látjuk a
kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de
népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a
14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú
feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép
átalakítóereje mutatkozik eme változatban is: