Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa:
Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a
mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a
húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a
hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig
lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem
kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja
Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik
borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy
miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“
mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom is én! nekem azt mondták, kendőben
hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte
a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy
Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol
van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is
dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett
volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly
– máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani
üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a
gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál?
nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem
lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“
Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba,
addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk
esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít
csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy
tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását
főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de
azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a
zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot,
a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a
zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“
Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek
vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a
gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak,
hazavitte.
(Pécska.)