Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt
szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt,
a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér,
beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik
útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész
_esztendővaló_ béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a
Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė
tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“
Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt
csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt,
êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda
köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.
Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az
esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a
kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam!
nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra
tönni, a váladon hosztad vôna“.
Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves
bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a
hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya
aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre
kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!
Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy
esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az
esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza,
marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte
az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta,
hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt,
látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának:
„Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt
elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.
Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke.
Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret
köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán
a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt
keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör
elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön,
ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt
este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam
én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt,
úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött
vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék
én, kend marad itthun“.
Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek:
„Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a
keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt
mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán
elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte
a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê,
elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a
fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára
is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte
a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy
jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte.
Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka
kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette
az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna
a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós
hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval
ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát,
kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral.
Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya
föl a bort, a felesége észre nė vögye.
Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette
kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög
van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya –
mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé!
nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba
montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt
êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az
aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát
hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“
Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az
aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“
A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon!
maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az
embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az
ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör
aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy
mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé!
nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán
tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.
Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken,
hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én
mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne
kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék
öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a _meszszi-vejük_. Lėültek
önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt
az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a
kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az
aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt
lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös
vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya:
„Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a
macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze
tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a
keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt
mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az
öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt
az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék
rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem
én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“
„Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli,
mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba,
kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj
kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista
aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült.
Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök.
„Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt
az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek,
êmöntek, hogy baj nė lögyön.
Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az
aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem
vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“.
Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija
odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását
fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát
vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a
haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg
eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt,
ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy
az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis
főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt
az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt
monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban
szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott
hagytak), gazdag embör lött.
(Egyházaskér.)