Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy
faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették,
attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két
katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük,
kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A
gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô
jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem
attak belüle.
Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė,
hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az
asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem
trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az
aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását.
Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a
másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya –
mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban
hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ,
odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona
lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát,
aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a
kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya –
még fő nem kelnek!“
A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon
szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya –
mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya,
hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még
csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik
városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?
Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik
városba mönnek a feleségivel, oda köl mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős
lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda
a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt
fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának:
„No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik:
„Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én
fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a
két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona
uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra
rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba.
Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a
macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre
is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a
katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány
az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány:
„No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a
konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.
Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor,
kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak
adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a
kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták,
főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak
vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá
nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással
ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona
után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány
darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy
kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög
itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a
csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést
oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne.
„No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a
tizėnhét esztendős lány“.
Ha a puczrot szét nem vákták vôna, az én mesém is hoszszab lött vóna.
(Magyarszentmárton.)
=20. Tillinkó.= Változatait lásd a _Kisfaludy_: XIII. k. _Fillinkó_
jegyzetében, finn változatairól _Aarne_ 1525. A. sz. jegyzetében
emlékezik meg.
=21. Bohó Misi.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A bolondos fiú_ jegyzetében
szóltunk a változatairól, _Bolondos Janó és Katóka_ néven ismeretes az
Alföldön; a _bohó_ szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a
befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom,
habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a
befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren
dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban,
milyent _Köhler_: I. k. 71. lapján említ. _Aarne_ mesénkről 1653. A.,
1009. sz. alatt szól.