Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk
estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak
sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda
mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek
vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a
kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát
ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt:
„Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a
sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“.
Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem
várik be a röggêt?“
„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti
kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek,
látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a
ludamenti kirájt, annak köl segíteni.
(Egyházaskér.)