Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin
vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit,
ha elalszik.
Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most!
– búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy
öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán
öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát
frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád _mög_
akar _itatni!_ Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak
főhajtani: mert a pohárba _mérög_ lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj
mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal
mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön
kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.
Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort,
hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle,
csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor
kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a
mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök,
tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára,
az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig
elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két
holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az
öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két _hollófijúnak a fejit_,
beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.
Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe;
mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek,
legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott,
főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az
erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző
mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van
valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot,
iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor
jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög
vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg
katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a _nyelvit
lėvagdosta_, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.
Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy
városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud
mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét
mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén
(feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az
életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr!
erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs
csöptű _mögdöglött_: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a
kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el
akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs
csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két
hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg
katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát
mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű
meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs
csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A
kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a
szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt _tálaranyat_,
mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az
öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el
az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja)
– mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a
_ganéba_ – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem
hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg
katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a
kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög
kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom
a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a
szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi
az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi
odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy
kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy
tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a
katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé
odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi
csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! –
aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az
öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.
A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot
agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya
a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny
innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval
rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz
hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô
elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A
kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a
katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.
Másnap hírül adik, hogy _nem tanálik ki_ a mesét! Főmén az öreg katona a
kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“
Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral
kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám
szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim
lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy
őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az
őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán
a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A
kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût,
mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy
lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem
haltak.
(Magyarszentmárton.)
=18. A két ėtesvér.= Változatait _Kisfaludy_: XVII. k. a _Világbíró Nagy
Sándor itélete_ jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt
tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.
=19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.= Az Alföldön a
legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus
dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását
látja a nép a _bocskordi_-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik
észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat
közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát
stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még
ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először
mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó
szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s
szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az
59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét
megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő
befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy
különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más
kötetünkben szólunk.