Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három
lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán
öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek!
rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis,
Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak,
hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de
nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör
Ifijúszépárgyérus, hogy: „A _lányokat_ mán _vagy az Ördög, vagy az Isten
vönné el!_ hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki
Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt _három holló_ a lányokat
mökkérni, férhön is möntek.
Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába,
hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra,
lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak
mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt
főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy
lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott,
– a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga
kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle,
hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“
Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja
el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt,
mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó
ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba.
Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun
van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még
hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani,
hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát,
mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két
katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt
halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan
möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“
Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“
Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz
be, csak _délbe tizėnkét órakô_, az állatytyaji akkô alszanak. Az első
kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok
ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt,
mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak.
Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két
medvéjét is, mög a két farkasét is: mind _êvakdosta a nyakukat_, akkô
bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba,
Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem,
szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én,
hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm
szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát
az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.
Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak
tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a
_tizėnkettediknek_ a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán
Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a
tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a
hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot,
kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás
kiráj lėabrincsolva: _három abrincs_ vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy
ide gyütté, de régön várlak! mán _hét_ esztendeje, mûta ide vagyok
abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt
néki vizet, ivott, _lėpattant az abrincs_ rúla. Vitt néki még ėgygyê,
lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is.
Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy
innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a _rabságbû!_“
Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult,
Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra,
ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a
Világszépaszszonya után.
Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a
_patkó_ is _lėkopott_, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt,
Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus:
„Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis
utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült
a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg
Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs?
fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van,
hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg
Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė?
ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz,
mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott,
övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet
ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az
ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere,
mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak
eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát
êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza
Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt
Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton
vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én,
mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“
Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az
öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs,
vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is
van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A
kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka
mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá
utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte,
fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya!
huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle,
öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.
Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy
legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta
a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót.
Mingyá möntek a hollók _élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték,
hécczörte_ szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi
járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni
Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte
húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha
êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“
„Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis
gunyhó, abba van ėgy ki’ _csikó_, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög,
üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“
Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót,
fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a
kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem
mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê
többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a
lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó
víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem
viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“.
„Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô
többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába,
mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta
az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė
jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a
Világszépaszszonyávâ.
Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm
kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė
nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy _nyálé vát_.
Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus
mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.
Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott
vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az
öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a
Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt
kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam,
kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy
fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat
viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú
vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta,
szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit
viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra
lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a
többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!
(Törökbecse.)
=5. Az elátkozott 12 gyermök.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A 12 varjú_
jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok
vehetjük _Aarne_ 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése _elüt_
magyar változataitól.
Az _elátkozottakat_ lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az _anyai átok_-ra
vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a
nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de
még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)
A _csillagok megjelelése_ kiváló becsű ránk: magyarokra, még a
_Dönczölszeker_-et is lénynek mondja, ki a _Csillagok anyjának a fia_,
tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd _Kálmány_: A csillagok
nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni,
az _Am Urquell_-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: _Die Sterne im
magyarischen Volkglauben_) keresendő.
_Ugyanaz a szám az évre, hónapokra_ stb. _Köhler_: I. k. 6. l. fordul
elő.
=6. Mióta van a czigányoknak házuk?= _Hőst elpusztítani akaró_ mese,
ellentétese a _vitéz szabó_-nak, _Merényi_: S. I. k. 183. l., hol a
szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik,
összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: _Ördögök,
Óriások, Haramiák, Sárkányok_ akarják az embert elföldelni. Legtöbb
pontban megegyez mesénkkel _Merényi_: D. II. k. 93. l. _A kárvallott
juhász_, _Kisfaludy_: IX. k. 513. l. _A furfangos czigány_. Lásd I.
kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt: