Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön
neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj
nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô _mögjelöntődött
álmába_, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon
fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy
mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni,
hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis
aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje
is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága
hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a
fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon
szomorkodott.
Ėcczör osztán odamönt ėgy _Öregkûdús_, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé
ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús!
hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj
atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg
kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy
fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No!
aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő
lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt
a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami
zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az
Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ
elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan
pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila.
De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű
vele möhessön, hogy a király mögengette.
Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis,
fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús
a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és
legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek,
imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy
zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége
lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg
koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a
kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig
a királ el is felejtközött örömibe.
Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám!
hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit
csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy
öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor
látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze,
többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az
Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –