Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az
aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak
vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje
vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte
szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot
szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az
erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a
hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira
mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske
nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.
Écczör âra mönt a királ, möglátta, asz kérdöszte tűle, hogy biri ű eszt
a kecskét, mikor a kecske maj csak olan nehéz, mint ű? Az aszszon asz
felelte: „Mikor a gyakorlat töszi a mestörségöt“. Ezön a királ nagyon
aggódott, hogy gyühet az ki, hogy a gyakorlat töszi a mestörségöt?!
Akkor a királ mindég âra mönt sétálni. Ėcczör lest vetött rá, akkor
látta, hogy viszi ki a kecskét, mikor mén a virágot szönni, mög mikor
ballagott haza. A királnak nagyon mögtecczött az aszszon, mind azelőtt,
de nem üsmert rá. Akkor az aszszont kérdöszgette, hogy hogy került ű az
erdőbe? hogyan hordi eszt a kecskét? Hogy elmesélte a királnak, hogy
űtet elhajtotta az ura, vôt neki ėgy csecsemője, kimönt az erdőbe, ott
sírdogált mindég. Mökhalt asztán a csecsemőm, akkor foktam eszt a
kecskét, azûta mindég szoptatom, azûta hordozom, azûta hozzá vagyok
szokva, nem is nehezebb, mint kis korába vôt“. A királ kérdöszte, hogy
mit dôgozott azûta? Ezalatt az üdő alatt mindön nap _koszorút kötött_ a
kis lánnak a _sírjára, mer_ az a csecsemő: _lán vôt_. Asztán bemutatta a
királnak a sok szép koszorút.
A királnak nagyon mögesött a szíve, röttön magával vitte a feleségit
haza.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –