Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat,
a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé,
rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki
vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá
oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba,
czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė
mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki
âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap
katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz
kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy
nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is
halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan
állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki
háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer
mögérdemli.
Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a
faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt
a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a
végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor
odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha
öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az
embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind
kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt,
elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte,
öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most
hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė
lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon
mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a
háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön
gyalog. Êmönt haza.
Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok
robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba
keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki
ėgy _világmirmiója_, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi
elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző
nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem
is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott,
hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó?
Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a
katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna
sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit
sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi
elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a
szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle,
elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt.
Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt
lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az
ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az
istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba,
mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött
vôna“.
Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –