Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy
csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek
tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a
királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami
királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon
szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy
csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna
tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott
van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg,
nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer _az ű hamisságát ki tugygya
tanálni!_ Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a
fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal
aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét
bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza
viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul,
végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha
a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No,
fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a
gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem
szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „_Ha tė hét nap nem
szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!_“
Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a
királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt
a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt?
asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj
mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a
fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon
roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az
asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon
möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a
möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A
királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten
kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát
magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart
vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú
így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura
elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke.
„Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd
föl!“
A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját.
Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik
akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a
királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a
fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös
kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös
vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem
hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és
eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez
alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a
szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya
möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a
bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis
gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a
szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki,
elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta –
jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az
ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát,
főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a
gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem
akasztotta föl, hanem börtönre zárta.
Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték
viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát
mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira
kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá
késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak
aszt a föladatot atta, hogy: „_Kétholló_ ėgy királnak mindig az ablakába
száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje
fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a
hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha
a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a
királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.
Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte
az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a
fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a
királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom,
hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját
hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:
„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk
esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani,
az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög:
hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az
apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl,
elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta
nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.
Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa
alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város
fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van
az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az
akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen
nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz
mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis
viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor
majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ
mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú
möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra
kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė
kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én
kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a
feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó,
fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“
Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé
akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen
fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját
és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi,
akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz
gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet
akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az
aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7
bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint
a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a
királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét _4 felé
vágatták_ és a _város 4 sarkára szögelték_. Itt oszt a királ annak az
örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –