Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni.
Akkor _három nap vôt ėgy esztendő_. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte
az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy _tűt_. Nagy örömmel mönt
haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér,
beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni,
akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a
mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is
mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi
löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, –
aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az
az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon,
hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az
apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė
vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem
tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom,
pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a
szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög
löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja –
aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik
esztendője, szôgált ėgy _ekevasat_, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt
hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor
hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy
ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te:
szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát
hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
harmadik esztendője, szôgált ėgy _bornyút_, aszt mög fővötte a válára,
úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“
„Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj
mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a
váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
negyedik esztendője, szôgált ėl _lánt_, kötélre kötötte, úgy vezette
utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát.
Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl
lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az
istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna,
fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a
házba!“ Bevitte a házba.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az
ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos _kutyát_, karszűgyön
vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor
hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva,
aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem
kinyérrel csalogatni!“
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a
hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy _vasvėllát_, asz mög lėszúrta a
fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna,
mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“
„Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a
fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott
hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“
Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy _tőkét_, aszt mög elkeszte húzni
maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja:
„Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire
hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna,
êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem
eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár
napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.
A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer
nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat
ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy
kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a
vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy _macska_, ráugrott
az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták,
hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó
Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a
feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz
montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is
öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a
kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.
A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a _macskákat_
ėgyenkint _behánta_. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė?
„Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart
lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer
nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a
mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“
Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a _rostába eresztötte a bort_, sė hogy sė
akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri
teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok
korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“.
„No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet,
hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott
van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba
vôt ėgy _zsáklüszt_, lėviszi a pinczébe, _rászórta_, mikor főgyütt,
aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon
fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon
fehér vôt“.
Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba
a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor
bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán
csak nem a _mézesfazékot bántottad_“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“.
„A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“.
Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske _öreganynyáhon vákta_,
mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“
„Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem
gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak
röttön és möntek.
Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“
„Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“
Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske,
akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek
osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa
alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé!
(vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a
haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó
meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött
ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör
lót, _embör lót!_“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė
szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is
szalannak, ha mög nem áltak.
Mondák és rokonneműek.