Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök
lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte:
„Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám –
aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az
apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt
oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“
„Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam!
tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan,
fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz
ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No,
tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki
ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát,
a két keze ott nem hagyi.
A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el
nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a
királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát
fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy
pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt
Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût:
szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim!
kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt
nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér
nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én
tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem –
aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy
gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi
katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást,
vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az
öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak,
hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy
katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak a pálinkáját, maj röggel kilükjük“.
Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták.
Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a
pálinkába _álompor_ vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon,
fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a
kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig
a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta,
ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette
és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ
röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az
istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A
ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a
négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz
kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“
Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki
kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.
A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul _elvitte a csődört_,
hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az
elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz
Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek
a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe,
eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű
és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe
szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi
csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét
szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy
aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik
aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a
csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki
kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik,
hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó _elhajtotta az ökröket_. A
bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon
mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban.
Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha
tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka
gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába.
Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele
vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák
kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve.
Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy
útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt
hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy
gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most
elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt _álomporral_.
Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a
gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak
minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab
_álomporos kinyeret_, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat
lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó
elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete,
léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik,
hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák
a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut
Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka
után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a
többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz
szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon
mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul _eltutta_ Tillinkó _hajtani a
marhákat_.
Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz
papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és
elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és
odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta
ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat
piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette
a templomba és elkeszdött harangozni és énekölte: hogy mingyá elvesz a
világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé
harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a
rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá
elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral;
möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a
ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon
könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor
mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide
a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez
bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán
űk is _belebujtak a zsákba_. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta
űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap
– nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta
Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé
van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt
mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor
sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya
Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé
van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a
halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi:
„Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem
tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha
gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a
királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta,
hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė _a rácz pap, kántor mög a
harangozó_, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ
möglátta, hogy _ott vannak_ mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a
háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt
verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt
ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz pap,
örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van.
Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût
ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy
kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a
királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés
itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a
zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.
A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a
feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az
úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó
hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat,
odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a
szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak
a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon,
hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó
pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a
királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad
dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A
királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó
látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök
osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy
nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide
az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya
a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ,
hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó _elvitte az arangyűrűt_.
A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet
mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót,
aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos
mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“
Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Ostobák.)