Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy
neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon
mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija
készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen
vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind
elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a
testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem
maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér _nem ismerte
mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül_.
Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.
Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya:
csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel.
Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak
téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A
hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az
apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta
magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz
kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen
lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok
lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a
várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki
oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a _Tizėnkétsorfogúlán_ tötte
aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a _fogát élösíti_, a
többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte
Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát
ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt
élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt
vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van
élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, akkor
utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon,
bukron, tűzön, vizön körösztül és a _Feketetengörön_ is körösztülmönt.
Mikor a _Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe_ ért, akkor látta,
hogy a _hetvenhetedik szüget_ partján van ėgy kastél, igenyöst annak
váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor
odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy
mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan
hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“
„Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a
világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az
életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz
esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy
cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide
sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten
vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az
egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor
kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még
kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj!
azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja:
_Huszonnégysorfogú_, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak
ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön _ênyeli_“.
Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön,
hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor
odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az _Öreganynyát_ és
röttön _mögötte_. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön:
„No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem
én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė
möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé
löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem
haltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –