Hun vôt, hun nem vôt, hetedhét ország ellen vôt ėgy kanalastót, mindég
azon sipánkodott a feleségivel, hogy ű nekik mé nincs csalágyuk? Ėcczör
osztán, hogy kimönt az erdőbe kanálnakvaló fájé, mikor hazamönt, a
felesége lėszaporodott. Mikor látta, hogy a felesége lėszaporodott,
nagyon mögörűlt, hogy van ėgy család. Lė akart ülni, asz monta neki a
bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott gyerök van“. Máshuvá akart ülni,
aszonta a bábaszszon: „Nė üjjön kend oda! mer ott is gyerök van“. Mikor
a harmadik hejre akart ülni, aszonta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda!
mer ott is gyerök van“. Igy monta neki a bábaszszon mikor a negyedik,
ötödik hejre akart ülni, így monta neki _tizėnkécczörig_. Mikor
tizėnkettecczör monta neki a bábaszszon, hogy: „Nė űjjön oda! mer ott is
gyerök van“, a kanalastót anynyira mögijett, hogy elszalatt az erdőbe.
Itt osztán a szögén aszszon nevelgette az egész családot, mer a
kanalastót elszalatt az erdőbe. Mikor az anynyuk a gyerököket akkorára
főnevelgette, hogy iskolába jártak, nagyon roszszak vôtak a gyermökök,
mer apa nékű nevelőttek. Ėcczör osztán mönt ėgy öreg zsidó az ucczán,
tollat és bűrt vitt a hátán, űk oszt elkeszték az öreg zsidót hajigálni,
csúfolni, êre eszt felelte az öreg zsidó: „Job vôna, ha elmönnétök,
mögkeresnétök apátokat, aszt a kanalastótot az erdőbe! nem hijába apa
nékű nevelöttök, de mindönkit kicsúfoltok, hajigáltok!“ A gyerökök
mingyá hazaszalattak, kérdözik anynyukat: „Ugyan, édösanyám! vôt nekünk
valamikor édösapánk?“ „Vôt ám, fijajim – mongya az anynyuk – de mikor
születtetök, – hogy ijen sokan vattok, – anynyira mögijett, hogy
êszalatt az erdőbe, azûta még hírit sė halottam“.
„No, édösanyám! süssön ken rétest, főzzön ken levest, főzzön ken
paprikást! mink mög maj csináltatunk ėgy csizmát, ojat, a kibe mind a
két lába belemén!“ Mög vittek ėgy icczebort, kivitték az erdőbe,
mögkeresték aszt a helet, a hun az apjuk tanyázott. Addig őgyelögtek,
hogy rátanátak ėgy gyalogútra, a ki odavitt ėgy lukhon, a ki ėgy
odvasfába bevitt. Oda betötték a csizmát oszt töttek a csizmába szurkot,
hogy beleragagygyon a lába, ha beletöszi a lábát. Itt osztán úgy
nészték, hogy az édösapjuk tanyáz ottan oszt lėtötték: elsőbb is a
levest, asztán a paprikást, azután a rétest, úgy osztán a bort. Mikor az
apjuk mönt este haza a tanyájára, möglátta, hogy ottvan ėgy tányérleves,
aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez
ide?“ Akkor odaért a paprikáshon, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán
ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a réteshön, aszongya:
„Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor
odaért a borhon, aszongya: „Ej! de régön nen ittam mán ijet is! ugyan,
hunnan gyütt ez ide?“ Bemönt az ű lakásába, möglátta a csizmát,
aszongya: „Ej! hunnan keverödött ez a csizma ide? de jó vôna, ha párja
vôna! de nem baj! jó lösz ez écczakára, úgy látom mind a két lábom
beletér“. Bele jis gyukta mind a két lábát, hogy maj mögnézi, hogy biri
főhúzni? Mikor belegyukta mínd a két lábát, a gyerökök odaszalattak,
mögfokták osztán hazavezették. Otthun mökkötöszték ėgy pár napíg, hogy
el nė szalagygyon, mingyá borbét híttak, oszt mögborotválták mög
mögnyírták, mer nagy vôt a haja mög a szakálla. Pár napnak utánna az
embör mögvidámodott, hogy mijen sok szép csalágygyuk van! Mikor
mögszokott, szabadon eresztötték.
A gyerökök odaértek, hogy házasandók löttek, asz monták az apjuknak,
hogy _vasbocskort_ csináltasson mög _vasbotot:_ „Mindaddig mönynyé ken,
még ojan aszszont nem tanál, a kinek _ėgy hassal 12 lánya nem
születött_. Az embör mönt hetedhét ország ellen, mán a bocskora jis
szakadásfélébe vôt, a botytya jis jó kopott vôt mán akkor, rátanát
csakugyan ojan aszszonra, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött, akkor
az embör mögindult hazafelé. Mikor hazaért, a _bocskora_ jis
_elszakatt_, a _botytya_ is _elkopott_, aszonta a fijajinak: „No,
fijajim! tanátam mán ojan aszszont, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya
lött“.
A gyerököknél mög vôt a nagy öröm, mingyá kimöntek és hazahajtották a
ménöst. A lekkisseb _mögálmotta_: hogy a kaput csukják be, mikor a
ménöst hajtyák be és a ménöst a kaputetejin hajcsák be! az udvar közepin
ėgy fatüzet gyûcsanak oszt a mölik ló odamén a tüzet önni, ű aszt
nyergöjje fő! De a többi eszt nem tutta, hogy a lekkiseb fijú mit
álmodott. Mikor a ménös bemönt, a legroszszabb ló odamönt a tűzhön oszt
úgy ötte a tüzet: parazsat mint a többi ló a szénát. Röggel, mikô
fölnyergölték a lovakat, hát ű lėhoszta az apjának aszt a régi rosz
nyergit mög a kargyát, aval készült útnak. A többi pedig mind a legszöbb
lovat válogatta ki, ű aszt a rosz lovat nyergölte fő. A többi mind új
nyergöt, új kardokat vásároltak és úgy készültek útra a tesvéreji.
Monták neki: „Minek gyüsz tė ezön a rosz lovon? a rosz szėrszámot minek
hozod? szégyöllünk veled mönni!“ Még csúfolták is, hogy valahogy otthun
hanná eszt a rosz lovat, de ű nem bánta akarmit beszéltek, ű csak asz
szerette.
Mikor oszt möntek, elhatták a lekiseb fijút úgy, hogy nem is látták.
Akkor _mögrászkódott_ a lova, mingyá ott termött ėgy nagyon szép
aranszőrű paripa, új kantár és ėgy szép aranszőrűnyerög is. Asz
kérdöszte a lova: „No, édös gazdám! hogy mönynyünk, mint a szél, vagy a
gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė
énbennem!“ El is mönt úgy, hogy amazokat elhatták úgy, hogy nem is
tutták, hogy mőre vannak. Ėcczör oszt odaértek ėgy _sárpatakhon_, itt
mögáltak, az aranszőrű paripa mögrászkódott és csak ojan ló lött belüle,
mind azelőtt vôt. Itt osztán nagysokára utôérték a tesvérjeji és azon
tünőköttek, hogy gyühetött ez ijen előre? Mikor odaértek, asz
kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem tugygyátok az
útytyát! êre körösztülváktam, montam ugy-ė: nė hagygyatok el!“ Azok
möntek sebössen, ű mög mögén csak êmaratt úgy, hogy nem látták. Akkô
mögén mögrászkódott, lött belüle aranszőrű paripa, szinte rávaló szép
szėrszám, rávaló nyerög mög a kantár, aszongya: „No, édös gazdám! hogy
mönynyek, mint a szél, vagy mint a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė
tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ Mögindultak úgy, mint a szél,
êkerűtte űket meszszire. Mikor közelértek az Ördöngősvénaszszon
határjáhon, mögén mögrászkódott a aranszőrű paripa, elváltózott ugyan
ojan rosz lónak, mint azelőtt vôt, alig birt mönni, a tesvérjeji mögén
möglátták, hogy a hun van, ballag előttük a! „Nézzétök mán – mongya az
ėgygyik – János mögén a hun van a! hogy kerülhetött mögén oda?“ Mikor
odaértek a tesvérjeji Jánoshon, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a
rosz lóval?“ „Hogy? nem mögmontam mán, hogy nem tugygyátok az útytyát!
montam: nė hagygyatok el! Hanem mos mán nė sijessetök, mer ez annak az
aszszonnak a határja, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya vôt. Osztán ha
elhattok, aszongya: tik nem tizėnketten vattok, csak tizėnėgyen!“
Möntek ėgygyütt mind a tizėnketten. Azelőtt mögbeszélte Jánosnak a lova:
Ű ha maj écczaka kapál, (János) mönynyön ki! Mikor odaértek,
beköszöntöttek: „Jó estét, öreg anyám!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon:
„Agygyon Isten! hun jártok, hun keltök? mikor êre még a madár sė jár!“
„Járunk, kelünk! mert hajt a nyomorúság. Házasonni indultunk, de mink
ojan aszszont keresünk, a kinek ėgy hassal 12 lánya van! hallottuk
kennek van“. „Neköm van, fijajim! hanem gyertök be! kössétök be a
lovatokat az istállóba, azután pedig gyertök be a szobába!“ A fijúk úgy
is töttek. Mikor bemöntek a szobába, az Öregaszszon vacsorát adott nekik
és mindėgygyiket külön ágyra lėfektette. Mikor elaluttak, kapált ám a
Jánosnak a lova az istálóba, kimén oszt János: „Mi bajod? édös lovam!“
„Nem ögyéb, csak röttön _kössé át az Ördöngősvénaszszon lovai hejjire
minynyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi hejjünkre!_“ János oszt úgy is
csináta, aval bemönt, lėfekütt. Kimén az Ördöngősvénaszszon, sütétbe nem
is nészte, hogy azok az ű lovaji, êdarabolta mindön lónak a lábát
térgybe. Aval bemönt az Ördöngősvénaszszon, ű is lėfekütt. Ėcczör mögén
kapál ám a János lova, kimén János, asz kérdözi: „Mi bajod? édös lovam!“
„Nem ögyéb, hanem a tizėnėgy _testvéröd kalapját a lányok fejihön ragd_
mög a tijed is tödd oda, a kendőket pedig ragd a testvérjejid fejihön!“
János úgy is tötte. Ėcczör osztán főkelt az Ördöngősvénaszszon, aszt
nészte: hun a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a lekkisebbet möghatta
hírmondónak, asz gondolta, hogy a fijúk nyakát darabolja. _De a lányok
nem igaz lányok vôtak: söprűbül, nyûtófábul, szöszbül mög sulokbul
készítötte űket._ Mögén kapát a ló, János mögén kimönt, asz kérdöszte!
„Mi bajod? édös lovam! „Nem ögyéb, hanem röktön, kőcsd föl a
testvérejidet oszt gyerünk, még az Ördöngősvénaszszon fő nem ébred!“
János bemönt, főkőtötte űket, főnyergöltek, sebössen möntek ki az ország
határjábul. Mikor kiértek az Ördöngősvénaszszon határjábul, akkor ébrett
föl az Ördöngősvénaszszon, mikor szétnézött, akkor látta, hogy nem a
fijúk nyakát darabolta el, mingyá _főnyergölte a piszkafát_, utánnuk
nyargalt, de mán akkor nem vôt az Ördöngősvénaszszonnak hatalma, mer
kiértek a határjábul. Mikor kiértek, aszongya János a tesvérjejinek:
„No, testvérök! ėgy aszszon vôt, a kinek tizėnkét lánya vôt ėgy hassal
(= ikrek), ahon sė vôt szöröncsénk, hanem mos mán mönynyön ki-ki mőre
tud és szörözzön magának: ki mőre tanál!“ Elbúcsúzott a tizėnėgy
testvérjétül, útnak indúlt, a tizėnėgy testvérje pedig hazamönt a
szülőjihön, ott elsorolták, hogy jártak és hogy a lekkiseb testvérjük,
elmönt szöröncsét tróbálni.
A hogy mén János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy sė nė
tugygyon, sė nė lásson sömmit. A hogy möntek, mögfeletközött magárul,
möglátott ėgy hajszálat, aszongya: „Ėhėn, ėgy _aranhajszál!_“ Akkor
monta neki a lova: „Ugy-ė, montam, hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit,
de mos mán mindėgy, eregy oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált
János a lórû és fővötte. Aval möntek tovább. Akkor mögén êfeletközött
magárul, möglátott ėgy _arankácsatollat_, aszongya: „Nészd-ė, kedves
lovam! möjen szép arantoll“. Aszongya neki a lova: „Montam, ugy ė! hogy
sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vöd föl,
majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû, fővötte az
arankácsatollat. Aval ballagtak továb. Möglátott János mögén ėgy
_aranpatkót_. Mögén mögfelejtközött magárul, aszongya: „Nészd, kedves
lovam! möjen szép aranpatkó“. Aszongya a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė
nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vödd föl,
maj mögsiratod esztet!“ De itt Jánosnak êfogyott a kinyere, így gondolta
magába: jó lösz valahuvá beszegődni cselédnek, hogy lögyön aprópénze.
Beért ėgy városba, abba a városba lakott ėgy _Nagyôrúbarát_, a kinek
akkora ôra vôt, hogy az ôrátul csúnya vôt ránézni. Bemönt János
mögkérdözni, hogy köl-lė valamí cseléd? De a lova ráparancsolt, hogy úgy
ájjon be, hogy neki is van lova osz eszt is odaviheti. A Barát nem
bánta, csak hogy cselédöt kapott, mert cselédött nem birt kapni oda, nem
álta a cseléd. Aszt is kialkutta, hogy külömös istállót agygyon, a huvá
a lovát bevigye! Mindönt mögengedött a Barát, a mit csak kért János.
Aval oszt János bekötött ėgy külömös istálóba, kiválogatták neki a
legroszszab lovakat, mivelhogy ű vôt a legújab kocsis. Alig vôt János
ėgypár napig ott, azon csudálkosztak, hogy János ojan szépen főhízlalta
a lovakat, hogy öröm vôt ránézni mög azon csudálkosztak, hogy Jánosnak
nem köll világbeli. Ėcczör osztán kilesték, hogy János mivel világít?
Akkor látták, hogy Jánosnak mönynyi arantárgya van. Jelöntést töttek a
régi kocsissaji a Nagyôrúbarátnak. A Nagyôrúbarát röttön hivati Jánost
be, aszongya neki: „Hallom, János! neköd möjen szép aranhajszálad van!“
De itt a János nem is akarta válalni, de asz monta a Barát: „Nė tagadd,
János! mer úgy is tudom, hogy van; hanem ha neköm el nem hozod aszt az
_aranhajúlánt_, a kinek a hajábulvaló ez az ėgy szál, vége az
életödnek!“
János kimönt, ráborût a lovára oszt rítt, hogy a ló tiszta víz lött a
könyvitül. Ėcczör mán nem álhatta a lova aszt kérdöszte: „Mi bajod? édös
gazdám!“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a Nagyôrúbarát, hogy ha ê nem
hozom aszt a lánt, a kinek a hajábul való az aranhajszál, vége az
életömnek!“ Akkor monta a ló: „Ugy-ė, montam! hogy sė nė tugy, sė nė
láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót,
kefét a tarisznyába, nyergêj fő, oszt gyerünk!“ Útnak indultak, möntek,
mikor odaértek az Ördöngősvénaszszon határja szélihön, János lėszált a
lórû, mer a lova monta neki: „Száj lė rúlam, osztán én maj
_körösztülbuksengölök a fejemön_, lösz belülem ėgy _bunkósbot_, tė mög
maj lösző, öreg _Őszkûdús_, mikor odaérünk, akkor maj tė imátkozol, az
Ördöngősvénaszszon ád alamizsnát mög a lányát lėkűdi a pinczébe ėgy
iccze boré, de a lán nem biri mögcsapolni a hordót, főgyün és mongya az
anynyának, hogy ű nem biri a hordót mögcsapolni. Én, aszongya, majd
elváltóczok lónak viszsza, tė pedig szinte fijatal vitéznek és még maj
az Ördöngősvénaszszon kínlódik lėn a hordóval, addig tė kabd el a lánt,
űjj a tetejembe vele és gyerünk!“ Mikor János lėszált a lovárul, a ló a
fejin körösztülbuksengölt, lött belüle bunkósbot, Jánosbul mög öreg
Őszkûdus, mikor bemönt, êkeszdött imátkozni János, az Ördöngősvénaszszon
osztán csakugyan lėkűtte a lányát a pinczébe boré, de a lán nem bírta a
hordót mögcsapolni, úgy oszt az Ördöngősvénaszszon mönt lė a pinczébe, a
lán mög fönt maratt. Akkor a Jánosbul fijatal vitéz lött, a bunkósbotbul
csak ojan ló, mint azelőtt vôt, János oszt elkapta a lánt, fölült vele a
lóra, ênyargaltak. Mikor az Ördöngősvénaszszon fölgyün, akkor látytya,
hogy nincsen az öreg Őszkûdús, nincsen a lánya sė. Az Ördöngősvénaszszon
kapta a piszkafát, mögnyergelte és elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a ló:
„Néz viszsza, édös gazdám! nagyon _ég_ a jobfarom“. János
viszszatekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės
_sütétfölhő_“. Aszongya êre a ló: „No, hát csak vezsd hátra a
_vakarót!_“ _Hátrahajtotta_ a vakarót, ojan _sűrű erdő_ lött belüle,
mind a vakaró. Még ezön az Ördöngősvénaszszon êvánczorgott, addig János
jô êhalatt. Akkor mögén ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám!
néköm nagyon ég a balfarom“. Hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm!
gyün utȧnunk ėgy _sütétfölhő_, de mán mingyá utolér!“ „No, hát csak
hamar vöd ki a _kefét_ a tarisznyábul és vezsd hátra!“ _Hátravetötte_,
ojan _sűrű erdő_ lött, mind a kefének a szőre. Mire ezön az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott. János beért a Nagyôrúbarátnak a
határjába, akkor osztán nem vôt hatalma az Ördöngősvénaszszonnak, mind
öszszetípászta az egész haját. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon
viszszamönt, János pedig bevitte a Barátnak a lėjánt, Aszongya a
Nagyôrúbarát a lánnak: „No, hát édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd,
tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ „Hohó, vén kutya! – mongya a lán
– maj ha János elhozi aszt az _arankácsát_, a mölikbül való ez a toll!“
Akkor behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem
hozod aszt a kácsát, a mölikbül való az a toll, akkô vége az életödnek!“
Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül
való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és
ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül,
nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb
– asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a
mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė!
– aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj
mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a
tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a
ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda
mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy
dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor
szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az
Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig
ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha
odaérünk közel, én elváltódzdzok _szőlőkapájé_, tė mög öreg
_Szőlőkapásé_, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az
épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz
mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a
kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért
kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az
ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem
baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A
ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött
Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön
a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami
Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha
mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“
„Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar
öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy
mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még
ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő
ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten
nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt
csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt:
mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót
csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon
iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött,
János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt
nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása
van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig
mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha
besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a kácsafészök alá, ha a kácsa
hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen
tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul
lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy
vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon _mőgálmotta_,
hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt,
látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az
Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt
még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis
elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az
öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön
főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló:
„Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz,
aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova:
„Csak hamar, vöd ki a _vakarót_ és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót
és _hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle, mind a vakaró. Még az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd
darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a
balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk
ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a
_kefét_ a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János _hátravetötte_, ojan _sűrű
erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az
Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát
határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem
éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a
Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No,
édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk
ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az
_arancsődört_, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a
Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az
arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“
Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė
tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára, sírt. A lova mikô
mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze:
„Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a
Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az
aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė
nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán
mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire,
mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is
tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló:
„Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most
elmögyünk a _Sóstengör_ szélire, ottan majd _ássál lė a főd alá_, úgy
hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd
a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm _kécczör_ magamat, majd
átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög,
mindig viszszamén; mikor _harmacczor_ elnyerítöm magamat oszt átgyün,
akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én _izzadok mög_
hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög
hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė
törőgy a csődörrel, maj _gyün az utánunk!_“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött
a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt
mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a
főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a
János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és
fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is
mén ám vele. Mikor osztán möktutta az _aranménös_ a Sóstengör tulsó
szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám
a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“.
Viszszatekínt János, mongya, hogy _gyün_ utánuk az _aranménös_. „No, –
aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a
tarisznyábul a _vakarót, hátravetötte_, ojan _sűrű erdő_ lött belüle,
mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô
êhalatt. Mönnek ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza,
édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az
aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a
_kefét_“. Kikapi János a tarisznyábul a _kefét, hátraveti_, ojan _sűrű
erdő_ lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös
átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még
a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be.
Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös
is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az _aranménösnek nem vôt ereje_.
Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem,
szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“.
„Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát
mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az
aranménöst, vége az életödnek“.
Itt János nagyon mögijett, hogy _fejje mög ű az aranménöst_, mikor
_tisztatűzláng gyün a szájábul?_ Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt.
A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi
bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha
mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor
tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a
Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba
közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha
az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a
Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb
vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén
jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a
lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán
lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! –
aszongya a lán – maj ha János _mögfürdik_ az aranménösnek a _tejibe_“.
Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög
nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“.
Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a
tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy
sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem
szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára
mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a
Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az
életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon,
mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat
odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya
neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a
kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a
tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a _lángot önni_
és a _jeget ereszteni_ a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem
vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt
vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János!
én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János
oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a
János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a
kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön,
beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.
Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János
nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat
szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a
Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“
Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva,
az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az
öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a
kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak _ölég pénze_, mind boldog embör lött.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –