Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem
gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza.
Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt;
odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a
vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze
el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „_Ha
idadod_, a mi van a házadná, _a mit nem tucz!_“ Asztán az embör
elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába
mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit
tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta:
„Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva
mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt
sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a
feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon
szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette:
„Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend
katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt
másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki.
Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk
nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya
nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan
szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van
önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú?
Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy
van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“
Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az
apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a
legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor
kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába.
Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a
lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt
árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis
gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a
_kapu kinyítt_ előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön
_becsukódott_, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon.
Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon Isten fijam,
neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat
itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem
is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No,
fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző
pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az
Öregaszszon: a _Hôdnak az anynya_, adott neki elsőb ėgy _almát_, aszonta
neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe
tötte, azután adott neki ėgy _fehérzsebkendőt_, hogy mikor a lova ki
lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz,
a mijen most. Ne adok ėgy _páczát_ is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė,
a hun möghájjá, evel _körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz
körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád_“. Aval
mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.
Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá
elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy
utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki
és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül
mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt.
Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül,
de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis
gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt
előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába
is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az
Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége
az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a
fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az
Öregaszszon: a _Napnak az anynya_, elsőb bėgy _pirosalmát_, aszonta
neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte,
osztán adott neki ėgy _piroszsebkendőt_, hogy mikor a lova kifárad,
kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt.
Adott neki ėgy _páczát_ is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel
körülkerekítöd magadat, lösz ėgy _vár_“.
Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a
Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá
elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri,
akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és
mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a
lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova,
mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron
körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis
gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt,
mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki
előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot
röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer
ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a
hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az
Öregaszszon: a _Szélnek az anynya_, az is adott neki _almát, kékkendőt_,
mög adott ėgy _páczát:_ „Ha evel valamire _rávágsz_ oszt mondod:
_lögyön_ ez _palota! palotává válik_, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez
_alma! almájé válik_ és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az
Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát
sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első
páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre _kerekítött_,
ojan szép _vasrostél_ és ojan erős lött, hogy oda _sömmi gonosz közel sė
möhetött_. Annak a _közepin kerekítött_ a harmadik páczával ėgy kiseb
_karikát_, ottan mög ojan szép _palota_ lött, hogy sė azelőtt, sė azután
ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a
lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve
a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az _asztal_
szépen _magátul öszszecsukódott_. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög
ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon
el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy
elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.
Röggel, mikô fölébrett, abbul a _három almábul három szílídkutya lött;_
mind a három ojan hű hozzá, hogy beszélnének, ha tunnának. Aval kimén az
istállóba, elővötte aszt a kíkzsebkendőt, aval puczolta mög a lovát.
Akkor mindönfélét röndbe tött. Akkor a _veszszővel rávágott a kastélra_,
a kit a Szélnek az anynyátul kapott, a kastélbul nagyon szép _pirosalma_
lött. A kutyák kívül marattak, fölült a lovára, _körülkerekítötte a
rostélt, a rostél êmult_, útnak indult.
Mén mögén hetedhét ország ellen, de a Vasôrúbába lesi, mikô indul ki a
vasrostélbul, mögén elkeszdi hajtani, hajtya, hajtya, anynyira hajtya,
hogy látytya, hogy a lova mögén keszd elfáranni, mögén kivötte a
kíkzsebkendőjit, törülgette a lovát vele. A lova ojan pihent vôt, mintha
kipihente vôna magát és mögitatta vôna. Aval mög hécczörte futóssab
lött, mint azelőtt vôt: mén ám árkon-bukron körösztul, ėcczör csak keszd
ráalkonyodni. Akkor látytya meszszirül nagyon kis gyėrtyavilág világít
ki meszszirül az erdőbül; igenyöst annak tartott, a három kutya pedig
szalad vele. Mikor odaér a kis hászhon – az vôt a Vasôrúbába anynyának a
háza – odaköszön: „Jó estét agygyon Isten, Öreg anyám!“ „Agyon Isten,
neköd is! jô jártá, hogy úgy montad: Öreg anyám, máskép vége lött vôna
az életödnek. Hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állat sė járhat
itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! mongya a fijatal embör.
Odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem?
és most az elöl bujdosok“. „No, jô van, gyere be, űj ide az asztalhon!“
A kutyája pedig a Világneheze igenyöst bemönt, csak fekütt az asztal
alá. Aszongya neki az Öreg aszszon: „Ó, fijam! hogy szívelöd mög eszt a
kutyát az asztal alatt, mé nem hajtod ki?“ „Nem bánt ez sönkit, hogy ez
itt van!“ Mert a Vasôrúbába bebujt az _asztal_ alá, még ű _(= a fiatal
ember)_ odaki beszélgetött, a kutya pedig ráfekütt, azé monta neki a
Vasôrúbába öreganynya, hogy hajcs ki! ottan az ű fija _(= Vasorrúbába)_
maj el biri fődelni, De ű itt a kutyát csak nem hajtotta ki. Azután
mikor az öreg Ördöngősvénaszszon mögvetötte az ágyat, hogy fekügygyenek
lė, akkor a _fija_ nagynehezen kigyütt az asztal alul és bebujt az alá
az ágy alá, a mölikbe a fijatal embör fekütt. Itt a Vasôrúkába mök sé
mozdulhatott a kutya alatt, nem bírta a fijatal embört êfődelni. Aval az
Öregaszszon kikűtte másnap vadászni. Mikor kimönt vadászni, a Vasôrúbába
öszszebeszélt az anynyával, hogy (a Vasorrúbába) a _küszöb_ alá fekszik;
ha maj gyün haza (a fiatal ember), maj ott êfődeli. Úgy is tötték: a
Vasôrúbába alámönt a küszöb alá; de a kutya a mőre a gazdája mönt,
mindönütt előtte mönt, mikor hazaértek, igenyössen ráfekütt a küszöbre.
Mikor möglátta a Vasôrúbába anynya: hogy ráfekütt a küszöbre, ezön
nagyon haragudott, de nem mutatta azér a fijatal embörnek, csak asz
monta néki: „Mé nem hajtod, fijam! eszt a kutyát el a küszöbrül? nem
löhet tűle ki-bejárni!“ „Nė féjjön tűle, nem bánt e sönkit, csak hágjon
rá! mit lustákodik ottan“. Aszt az Öregaszszon elkészítötte a vacsorát,
lėültek az asztalhon önni, a kutya mög az asztal alá fekütt. Ezé az
Öregaszszon roppant harakszik, de nem meri a fijatal embörnek mutatni,
hogy hátha elmén innet oszt nem birik kézrekeríteni, csak asz monta: „Ó,
fijam! én nem tudom, tė mijen embör löhecz, hogy eszt a kutyát mindég
szeretöd úgy körülötted?“ Mögén mögágyalt, a kutya mögén az ágy alá
fekütt oszt mán mögén nem szerette, de nem szólt sömmit, csak magába
monta: „Mögáj! maj hônap, majd elbánok veled“.
Röggel mögén kikűtte vadászni. Öszszebeszéltek a fijával, hogy
ereszszünk ojan hidegöt, hogy a madár lėfagygyon száltábul! Azután
_eresztöttek_ ojan _hidegöt_, hogy a madár lėfagyott száltábul. Mikor
hideg lött, a fijatal embör sijetött hazafelé; itt mög az
Ördöngősvénaszszon gyûtott a konyha közepire ėgy nagy _fatüzet_ és a
Vasôrúbába abba belebujt, hogy ha gyün haza, igenyössen mén a tűzhön
melegönni oszt majd beleránti. Itten a kutya mög mindég a gazdája előtt
mönt, akkor is a kutya igenyöst mönt a konyhába és fekütt bele a tűzbe.
Az Öregaszszon mögén ráripakszik a fijatal embörre: „Minek engedöd, hogy
belefekügygyön a tűzbe mögén?“ „Nem baj! ha süti az ôdalát, maj kigyün,
minek eresztött ken ijen hidegöt?“ Az Öregaszszon mögén mikor möglött a
vacsora, mögágyalódott, a kutya mögén csak odafekütt az ágy alá, ezé az
Öregaszszon nagyon haragudott. Itt a fijatal embör is észrevötte, hogy
az Öregaszszon harakszik és valamibe sántikál. Másnap mögén aszonta:
„Mönynyön ki vadászni és a kutyákat hagygya itthun!“ Elsőbb nem akarta
itthun hanni, de az Öregaszszon addig beszélt, hogy csak itthun hatta a
kutyájit. Mikor kimönt vadászni, az Ördöngősvénaszszon a fijával
berekesztötték a kutyákat ėgy külömös szobába 3 vasajtón körösztül.
Kimönt a Vasôrúbába a fijatal embör után, látytya a fijatal embör, hogy
gyün a Vasôrúbába, de nincsenek kutyák, de nincsenek kint a veszszők sė,
itt osztán elkeszte hîni üket: „Világneheze, Világnagyhallója,
Világlegfutosabja! gyertök ide, mer bajom van!“ A Világnagyhalló
möghallotta mihánt szólt a gazdája, aszongya ennek a kettőnek: „Jaj! –
aszongya – a gazdánk bajba van, gyerünk hamâ! de hogy mönynyünk ki?“ Itt
oszt a Világneheze nekidűtt az ajtónak és az ajtó kidűlt félfástul;
osztán nekiszalatt a másik ajtónak, az is kidült félfástul, nekiszalatt
a harmadiknak is, az is kipattant osztán a Világfutósabja mingyá ott
termött. A hogy a gazdájuk fön vôt ėgy fán – fára mönekült a Vasôrúbába
elül – mikor főmönt, a Vasôrúbába dütötte ki a fát vele, a kutya mög
elkeszte csipkonni, így oszt a Vasôrúbába nem bírt dôgozni a fával, hogy
kidűcse. Akkor hamardossan odaért a Világnagyhallója, ez is elkeszte
hátûrul harabdálni; ez alatt az üdő alatt odaérközött a Világneheze is.
Nekimöntek hároman, háromfelé szagatták.
Igy szabadult mög a Vasôrúbábátul, akkor tutta mög, hogy az
_Ördöngősvénaszszon a Vasôrúbábának az anynya;_ mikor bemönt, a
kutyákkal szétszödette az anynyát is, ű pedig körülnézött az Öregaszszon
lakásába, mer vôt benne 99 szoba. Vôtak ojan szobák, hogy teli vôt
aranynyal, a másik mög ezüsttel, a harmadik gyémántal! A
kilenczvenkilenczedik szobába mikor bemönt, ott pedig azok a _lelkök_
vôtak, a kiket a Vasôrúbába elrabolt; azok a lelkök vôtak
_kilenczvenkilenczen_, azon minynyájan azon könyörögtek, hogy ereszsze
ki űket szabadon! Szabadon eresztötte. Az Öregaszszon várát _végigvákta
a páczával_, abbul is ėty kis piros _alma_ lött, a zsebibe tötte
főnyergölte a lovát, útnak indult hazafelé.
Mire hazakerült, ebbe belekerűltek több évek, mán akkor az apja mög az
anynya mög vôt halva, csak a felesége ėgyedül élt. Mikor osztán
beköszönt, a felesége mög sė üsmerte, aszongya a feleséginek, hogy
kaphatna-ė itten szálást? „Én szálást athatnék, eltérne, mer magam
vagyok! azé nem athatok szálást, mer az uramtul elmarattam még akkor,
mikor mögesküttem és én azûta mindég az uramat gyászolom“. „No, ha aszt
gyászolod, nė gyászold továb, mer itthun vagyok!“ De a felesége nem
hitte, hanem űneki vôt _arangyűrűje_, bele vôt a neve írva; akkor asz
monta: „Ha engöm nem ismersz, ismeröd-ė eszt a gyűrűt, vagy valamikor
láttad-ė? Az aszszon a mint ránézött a gyűrűre, maj félhalva vôt
örömibe, ėgymás nyakába borûtak, úgy csókolták ėgymást. Ezután a kutyák
odamöntek a gazdájukhon: „No, édös gazdánk! mink mögmöntöttünk mindön
bajtul idájig, tés _möncs mög minket az örökös elátkozástul, fődejjél el
bennünket_, mer ha tė el nem fődelsz, kéntelenök vagyunk mink tégödet
elfődelni!“ Ez alatt az üdő alatt a fijatal embörnek a háza nagyon
öszszerombolódott, míg ű odajárt, a házat is mög köllött csinálni. A
kutyákat asztán êfődelte és elásta. Kivötte a szép pirosalmát a
zsebibül, aszt a veszszővel mögvákta és ėn nagyon szép kastél lött
belüle, abba möntek osztán lakni, most is ott élnek, ha mög nem haltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –