Vôt ėgy szögény özvegy embör, a kinek 2 csalágygya maratt árván. Az
embörnek nem vôt ėgyetmása, a mi a házánál szükségös lött vôna, mikor
kinyeret akartak sütni, elkűtte a kis lánt a szomszédba, kérje el a
sütőlapátot mög a szitát. Ėccczör az aszszon odatta, de mikor másocczor
kérték, így felelt az aszszon: „Mongyad apádnak: vögyön el feleségül,
akkor lösz neki mindöne!“ Az embör csakugyan is elvötte az aszszont
feleségül. Éltek ėgypár hônapig szép békességbe, azután aszonta az
aszszon az embörnek: „A két csalágygyát tögye ken, a hova tugygya, mer
ha nem töszi a házbul sėhova sė, akkor én mék el!“ Itt osztán az embör
nem tutta hova tönni a csalágygyát, mer nagyon sajnálta; hanem elmönt az
anynyáhon, annak panaszkodott: hogy az aszszon nem akari kiálni a házná
a 2 családot. Aszonta az anynya: „Kűdd el én hozzám űket!“ El is kűtte
másnap röggel űket az anynyáhon, aszonta: „Mönynyetök el, kis
csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjéhön és a
szüléje adott nekik ėgy marékkorpát és aszonta: „No, fijajim! mönynyetök
el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a korpát és maj ha estére
gyüttök haza, mögtanálitok az útat“. Csakugyan is a két gyerök kimönt az
erdőbe fájé és úgyis töttek, a hogy a szüléjük monta. Este osztán a mőre
a _korpa_ el vôt szórva, âra möntek, osztán hazaérkösztek, hanem nem
möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuknak a házáhon, de
bemönni nem mertek. Este mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy
jótányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni; itt aszongya az embör
az anynyuknak: „Látod! ha még itthon vôna az a két család, annak a része
mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ Itt a két család
aszt kijáti be az ablakon: „Itthun vagyunk édösapám! de nem merünk
bemönni“. Az apjuk kikiját: „Gyertök be, csalágygyajim!“ Bemöntek és
mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, akkor mögén
aszonta a mustohaanynyuk: „Vigye ken, a hova tugygya ken a két
csalágygyát, takarícscsa kend el űket a háztul, mer ha nem, itt hagyom
kendet!“
Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön:
„Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két
család a szüléjihön. Itt osztán a szüléjük adott nekik ėgy maréklüsztöt
és aszonta nekik: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok
el az úton eszt a lüsztöt és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az
útat!“ A két gyerök csakugyan is mögén kimönt az erdőbe fájé, a mőre
möntek, elszórták a _lüsztöt_. Este osztán a mőre a lüszt el vôt szórva,
âra möntek osztán szöröncséssen hazaérkösztek, de nem möntek a
szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuk házáhon, de nem mertek
bemönni, hanem lėültek az ablak alá. Este, mikor az apjuk mög a
mustohájuk vacsorált, ėgy tányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak
mögönni, aszongya az apjuk az anynyuknak: „Látod! ha még itthun vôna az
a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és
mögönnék!“ A két család mögén bekijáti az ablakon: „Itthun vagyunk,
édösapám! de nem merünk bemönni“. Kikiját az apjuk: „Gyertök be,
csalágygyaim!“ Bemöntek osztán mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek.
Mikor elaluttak, mögén aszonta a mustohaanynyuk az édösapjuknak:
„Takarícscsa kend el a két csalágygyát a hásztul! tögye kend, a hova
tugygya kend, mer ha nem, itt hagyom kendet!“
Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön.
„Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két
család a szüléjihön. A szüléjük adott nekik ėgy _marékkölest_, hogy
szórják el az úton, mind a korpát mög a lüsztöt, majd ha gyünnek estére
hazafelé, mögtanálik az útat. El is szórták, de mikor akartak
hazagyünni, nem tanáták az útat, mer a madarak a kölest fölötték.
Aval osztán mönnek az erdőbe êre jis, âra jis, bójongtak, nem bírtak
kigyünni. Hát, anynyira möntek mán az erdőbe öszszeviszsza, hogy egészen
lėrongyosottak, de kimönni még sė tuttak. Ėcczör osztán a hogy
őgyelgenek az erdőbe lė-föl, rátanátak ėgy öreg Őszembörre, a ki sütötte
a szalonnát nyárson, oda köszönnek hozzá: „Jó estét agyon Isten,
öregapám!“ „Agyon Isten, fijajim, nektök is! hát hun jártok, hun keltök
ebbe a röngeteg erdőbe, a mikor itt még a szárnyas álatok sė bírnak
mögmaranni?“ Aszongyák: „Járunk, kelünk, öregapám! bujdosóvá löttünk,
mer a mustohaanyánk otthun nem tűrt bennünket, oszt az édösapánk
elkűdött bennünket a szülénkhön, a mög kikűdött bennünket az erdőbe
fájé. Elsőb csak attak nekünk korpát, hogy haza tugygyunk mönni,
mászszor mög lüsztöt attak, akkor is haza tuttunk mönni; de mikor mán
kölest attak, a madarak fölötték, úgy nem tuttunk hazamönni oszt jártunk
öszszeviszsza az erdőbe, még ide nem tanáltunk!“ „No mán fijajim –
mongya az öreg Őszembör – ha mán eddig nem tuttatok hazamönni oszt
enynyire begyüttetök ebbe a röngeteg erdőbe, hát ezután nem is tuttok,
mer engömet is kis koromba eldobott az anyám, az erdőbe nevelőttem föl,
azûta soha kimönni nem tuttam, pedig mán jóüdős embör vagyok oszt én is
ki akartam mönni ebbül az erdőbül nem ėcczör, hanem netök, fijajim! ėgy
kis kinyér, szalonna, lakjatok jó és pihenynyetök mög röggelig itten,
röggel osztán elindultok, hátha tik kituttok vándorolni, ha mán kécczör
is haza tuttatok mönni, de én nem hiszöm (hogy kitudjatok)“. Úgy is vôt,
mögpihentek ott az Öregné és röggel szépen mögköszönték a vacsorát és az
écczakaji hálásukat, röggel osztán útnak indultak. Az Öreg mögsajnálta
űket, aszongya a fijúnak: „Hallod-ė, fijam! netök ez a _három kutya!_
majd kisegít ez bennetöket. Én mán, nem baj, ha möghalok is, mer mán
öreg vagyok, de tik még élhettök!“
Aval osztán útnak indultak, a három kutya is mönt velük a
Szélnéfutóssab, a Vasnáerősseb mög a Kigondoló kutya, így hítták űket,
így nevezte mög űket az Öreg. Aval osztán halattak az erdőbe továb.
Möntek bejjeb, bejjeb az erdőbe, addig möntek, hogy mán rájuk
estelödött, de sė lakást, sėmmit nem tanátak. Egész écczaka mindég
ögyelöktek az erdőbe. Hát mikor a nap fősörkent, éppen besütött a
haramiják ablakába, aszonta a Miklós az Örzsének – mer a fijút
Miklósnak, a lánt Örzsének hítták: „Nészd testvér! amott csillámlik – de
nem tudom kinézni – erdőszéle-ė, épület-ė? nem tudom kivönni a
nyíláson!“ Ekkor oszt mögörültek, hogy: „Maj csak kitanálunk az erdőbű,
akar csak valami lakásra tanálunk!“ Ekkor oszt mögörültek, nagy örömmel
iparkottak a fényösség felé. Hát mikor közelebb halattak, látytyák, hogy
ėgy kis fehér ház, mikor odaérnek, beköszönnek a kis hászhon: „Agygyon
Isten jó röggelt, gazdaaszszon!“ mer nem tutták kinézni, hogy kicsoda? A
gazdaszszon mongya: „Agyon Isten maguknak is! ugyan hun járnak ezön a
pogán földön? mer éppen tizėnkét esztendős vôtam, mikor a haramiják az
anyámtul elloptak, azûta nė hogy embört, vagy fehércselédöt láttam vôna,
még szárnyas álatot sė láttam!“ „Járunk, kelünk – aszongya Miklós – az
erdőbe, mer a mustohánk nem tűrt a házná; addig kűdösztek az erdőbe
fájé, hogy valahogy eltévennénk, vagy valami vadálat mögönne bennünket.
Hát álat nem övött mög, hanem ki nem tudunk mönni ebbül az erdőbül“.
Aszongya a lán, mer lán vôt a gazdaszszon, a haramiják möghatták, hogy
főzzön nekik mög tisztogasson rájuk, aszongya: „Jaj! pedig csak innen
szabaduljanak és mönynyenek, mer ez 12 haramijának a lakása“. „No, –
aszongya Miklós – addig innen nem mögyünk, még el nem gyüsz velünk!“
„Elmönnék veletök – aszongya a lán, a ki gazdaszszon vôt – de én innet
nem möhetök, mer ha innét êmék – úgy is fölkeresnek a haramiják – akkô
vége az életömnek!“ „Nohát, – aszongya Miklós – akkor mink sė mögyünk!
hanem asz mond mög: hogy mijen jelönséggel szoktak a haramiják
hazagyünni?“ „Ezök a haramiják aval a jelönséggel szoktak hazagyünni,
hogy a napnyugoti házvégin van ėgy _körtefa_, mikor _elindulnak_
hazafelé, akkor elkeszd _fakanni_; mikor a _határba érnek_, akkor
elkeszd a fa _virágozni_; mikor pedig _közel vannak_ mán, akkor elkeszd
a körte rajta _érni_“. „No! – aszongya Miklós – maj möglátom, mijen
vitézök?“ „No, ha aszt akarod mögnézni, – mongya a lán – itt van a
Harambasa _kargya_, vödd a kezedbe és evvel birod magadat védelmezni!“
Miklós úgy is tött: kezibe vötte a kardot, kiült a körtefa alá.
Ėcczör láti, hogy keszd a körtefa fakanni, későben föltekíntött a fára,
látytya, hogy keszd a körtefa virágozni, későben mögén főtekínt a
körtefára, látytya, hogy keszd a körtefa gyümőcsöthozni. Itt osztán
főkel Miklós a fa alul és aszongya: „Nohát! bemögyök a konyhába és
rákészülök, mer mán akkorra hazaérnek“. Miklós úgy is csinált,
félrehúzódott a konyhába és ahogy möntek be a haramiják, _lėdarabolta a
nyakukat_ és a pinczébe beledopta, de a Harambasát nem bírta egész
agyonvágni, csak mögsértötte, aszt úgy dopta bele a pinczébe. Aval
osztán az a gazdaszszon, a ki ott vôt, nagyon mökköszönte a Miklósnak a
jóságát: hogy űtet főszabadította az _örökös rapságbul_. Miklós pedig
szerette vôna, ha ott maratt vôna feleséginek, de a lánnak nem vôt
kedve, csak hazavágyása az anynyáhon. Itt oszt elbúcsúzott Miklóstul és
a testvéritül.
Aval oszt _Miklós és testvére éltek ėgygyütt_ a haramijalakásba, _mint
feleségivel_.
Ėcczör osztán a Miklós kimönt vadászni, a tesvérire hagyott mindön
szobakûcsot, csak ėgyet nem. A testvérje azon okoskodott: hogy mé nem
hatta a _századik kûcsot_ is? mer kilenczvenkilenczet nála hagyott, de a
pinczeajtó kûcsát nem hatta. Mindég kereste ű a századik kûcsot: a
pinczéjét, de nem tanáta. Ėcczör észrevötte, hogy a Miklós a
gatyamadzdzagján hordozi, aval oszt écczaka, mikor alutt, lėôtta a
gatyamadzdzagjárul a kûcsot és mikor kimönt Miklós vadászni, benézött a
pinczébe jis. Akkor látta: hogy itten a haramiják vannak behánva, ott
látta mög a Harambasát nagyon szépnek. A Harambasa könyörgött, hogy
ereszsze ki, nė féjjön, nem bánti! Itt oszt Örzse ki jis eresztötte és
nagy szerelömbe estek.
Addig szerelmesköttek, hogy aszonta a Harambasa az Örzsének: „Fődejjük
el a testvérödet! Mit élsz tė itt a testvéröddel? élj énvelem! és ha
mögtöszöd az én kévánságomat, akkor jó sorod lösz! Tödd magad betegnek
és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a medvének a májábul mög a
szívibül, hogy tė annak a szívibül mög a májábul öhessél, akkor
möghalsz“. Örzse ugyan nagybeteg lött, úgy cseleködött, a hogy a
Harambasa monta neki: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor
Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya Örzse:
„Ha ja _medve májábul_ mög a _szívibül_ nem hozol, hogy én abbul
öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult és a nagy
kereséssel főtanáta a medvét. Aval odamögy, hogy elvösz ėgy kis fijút,
de a medve nem akari neki anni. Miklós – látytya a medve, hogy –
csakugyan el akar ėgygyet vinni, akkor mongya neki: „Nė báncsd! nem lösz
êre neköd szükségöd!“ A medve tutta, hogy mé kűtték Miklóst! De mikor
látta a medve, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, igy szól a medve:
„No, mán látom: hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgygyet,
hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd, mer
betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide
gyünni“. Aval hoszta Miklós a medvefijút, mikor mönt vôna be a kiskapun,
asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el! mer mán jobban
van, ús sė öszik belüle. Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még
Miklós vadászott, a Harambasa előgyűtt, – mer ê vôt bujtatva – aszonta
Örzsének: „Tödd magad mögén betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem
hoz a vaddisznónak a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a májábúl mög
a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagyon beteg
lött, de nem igazábul, csak úgy mutatta: lėfekütt az ágyba, elkeszdött
jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“
Aszongya: „Ha a _vaddisznó májábul_ mög a _szívibül_ nem hozol, hogy én
abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult, mer
szerette Örzsét, addig mönt, még fő nem tanáta a vaddisznót. Odamönt,
hogy elvösz ėgy kis fijút, de a vaddisznó nem akari neki anni. A
vaddisznó látytya, hogy Miklós csakugyan el akar ėgygyet vinni, aszongya
neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė
testvéröd“. De mikor látta a vaddisznó, hogy Miklós csakugyan elviszi a
fijút, aszongya neki a vaddisznó: „No, mán látom, hogy csakugyan el
akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz, oszt kijabáli a tė
testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lesz tűlle! akkor
csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán a
vaddisznófijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, asz kijabálta Örzse,
hogy be sė vigye, mer roszszabbul lösz, mer mán most jobban van, ús sė
öszik belüle, hanem ereszsze el! Miklós oszt eleresztötte, elmönt
vadászni. Még Miklós vadászott, aszonta a Harambasa Örzsének: „Tödd
magad még ėcczör betegnek és mongyad a testvérödnek, Miklósnak: ha nem
hoz az oroszlánfijúbul, hogy tė annak a májábul mög a szívibül öhessél,
akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagybeteg lött, mikor Miklós
hazamönt, elkeszdött jajgatni, Miklós mögén kérdöszte, hogy mi a baja?
Örzse aszonta: „Ha az _oroszlánfijúbul_ nem hozol, hogy annak a
_májábul_ mög a _szívibül_ öhessek, akkor möghalok!“ Miklós mögén röttön
útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta az oroszlánt. Aval mögy, hogy
elvösz ėgy kis fijút, de az oroszlán nem akari neki anni. Mikor az
oroszlán látta, hogy Miklós csakugyan el akar ėgyet vinni, aszongya
neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė
testvéröd“. Mikor látta az oroszlán, hogy Miklós csakugyan elviszi,
aszongya neki: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni!
adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a testvéröd, hogy be sė
vidd a kiskapun, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj
viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán az oroszlánfijút, mikor
mönt vôna be ja kiskapun, kijabáli Örzse, hogy be sė vigye, hanem
ereszsze el, mer roszszabul lösz, hanem ereszsze el. Miklós osztán
eleresztötte.
Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy
mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa
kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá
Miklóst, hotyha _mögfürösztenéd_, mingyá jobban lönné! ha _fürdik a
kémén alatt_, mongyad, hogy _nyúcsa föl az újját_, a kutyákat pedig
csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán
úgy is tötte, hogy a _kutyákat lėcsalta_ oszt rákészült a fürdésre.
Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a
Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy
főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez
az _aranhajszál_ rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős _vassá
vát_, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm
êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom!
csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! –
mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az
Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós
háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb,
Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta,
főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“.
Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a
három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a
pinczébül. A Vasnálerőssebb lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat,
aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa
szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette,
_beledopta a pinczébe_ és a testvérit is beledopta utánna, aszongya:
„No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt,
elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.
A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba
vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott
lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“
„Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám!
kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az
öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte
Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon
gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város
azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a
királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre
gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt
sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt,
lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a
városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (=
sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós
osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres
itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós:
„Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám
gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek,
beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a
királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni
a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz
kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy
kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós
fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd kigyün. Mikor
osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni
sorba.
Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit
lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek
szerelmeskönni, eszt pedig a _Vörösvitéz_ kileste, csak aszt várta, hogy
Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt
mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a
Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig _hécczör
mögesküttette_, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű
Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a
város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a
királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet
kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt
a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a
Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a
palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind
azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk
mán most űket, nézzük Miklóst!
A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van
darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük
föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a
Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet
keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát
is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt _élesztőfüvet_ is, _fôrasztóküvet_
is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele,
hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a
kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a
Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé,
addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is,
mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a
lekkiseb porczikáját is _mögkenyögették a fôrasztókűvel_ és helrerakták,
az _élesztőfűvel_ mög _fölélesztötték_. Mikor fölélesztötték Miklóst,
aszongya: „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“
„Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk
vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér,
elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög,
hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“
Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a
kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor
_kiugrott_ a Vörösvitéz alul _három párna_. Későbben ėgy kicsit mögén
kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad,
elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a
Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy:
„Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán
nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt,
vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki
mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem
szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor
mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor
vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a
Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.
Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz
kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya:
„Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe,
asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem
erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a
pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte,
csak a Harambasának az _ujját szopja_ (mást mindent megevett már).
Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én
királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig
tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon
roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott.
A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott),
beleálította Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós
fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az
ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul
az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a
testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.
A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! _vagy tė fődêj el, vagy
mink elfődelünk tégöd!_“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és
mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –