Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon
kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt,
el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök
tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ
(összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az
atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė
tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és
tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta
elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az
apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak
eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.
Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az
erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a
_faágak_ nagyon szépen _muzsikáltak_. Itt osztán ű bánatába as sė tutta
mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat,
hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a _faágat lėszakította_,
az erdőbe, _mögnémültek a fák_. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott
mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.
Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön:
„Jó napot agy Isten, öregapám!“ Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun
kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert
hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak,
főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy
asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak,
hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán
elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya
az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz,
mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló
möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg
Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis _rézkantárt_.
Mikor eszt az Öreg _mögrászta_, ėgy _rézszőrűparipa_ ott _termött_; asz
mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor
látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak
hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön
főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta
vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű
Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a
rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a
kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha
főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor
monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.
Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott
ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis
ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt
möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az
ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe
és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az
ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a
melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű
Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök,
röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön,
lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam!
mos mán embör lösz belüled!“
Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és
kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa
termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még
ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János
az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin
a patkó szikrát hánt és _tűzláng gyütt a szájábul_. János êre mán
ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és
fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a
Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta
Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként
szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a
kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát
az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor
röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt
möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer
veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a
kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz
és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor
mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg
_harmad magával_ segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt
lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg
Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon
szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet _is mögszabadította
az elátkozástul:_ mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta,
még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig
nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a _3 ló is 3 elátkozott
fijú vôt_, akkor _fijúk löttek_, űk is mökköszönték Jánosnak a
vitésségit, mert űket is mögszabadította az _elátkozástul_, akkor
_mögtisztultak_, de _röttön mög is haltak_. Akkor aszonta az öreg
Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne
ez a szálveszsző, ha evel a _szálveszszővel – ha valami bajba löszöl –
környeskörülkerekítöd magadat:_ ojan _vasrostéj_ teröm ott röttön, hogy
odaféle álat vagy _gonosz jutni nem bír_“. Mögcsókolták az Öreggel
ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál
neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél
az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül
möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“
Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni.
Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az
Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem
őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát,
_környeskörülkerítötte_ aval a _páczával_, ott ojan _vasrostéj_ lött,
hogy oda _sönki nem juthatott_. De itt a János, mikor az erdőbe
vándorolt, ojan széphangú _furuját_ csinált, hogy a ki aszt hallotta,
örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a
furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött
neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az _Ördöngősvénaszszon_ nagyon
írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az
Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János
osztán a királányal jegybejártak.
Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel
kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy _hordót_, hogy maj jó lösz ez
Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én
el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez
möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva,
hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen
rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János
bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott.
Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön
eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az
Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a
királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták
sėhun sė.
Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon
szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk
köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még
Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott
czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön
sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ
nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi
herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik,
oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan,
lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány:
„Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan
piktort nem kereső, a ki _kedvem szörint pingáli ki a szobát!_“ Itt a
királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és
okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni,
mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.
Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy
mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe
jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János
adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az
üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg
mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta,
mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni.
Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy
János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is
azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd
eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét,
mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik
országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak
agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán
is jóvá hagygya.
Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű
kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, a királ: „Möktöszöm, de ha a
szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a
fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is
királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép
piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor
kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és
ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új
czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy
mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva!
de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“
Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt,
mert _nem pingálták_ a szobát, _csak kártyásztak;_ mert itt vége lösz az
életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj
kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a
pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög,
hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva,
de János errül nem is tudott sėmmit sė.
A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a
firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ
feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt
mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a
harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a
negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az
ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta
fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán
ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a
piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van
piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az
erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot
elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák
mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén
szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán szomorúságába
kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú _furulát_ csinát, kinek a
hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt _möghalotta_,
akármijen szomorú vôt, _vígságra fakatt_. Hogy oszt halatt az erdőbe,
oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy:
„Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz,
hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám!
vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz
esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva.
– Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem,
azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van
kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“
Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött
ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe
is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor
hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a
rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba,
hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a
piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a
királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint
mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül
rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá
mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa
is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon
mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy
aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul
tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl
a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló
fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis
igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán
röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és
a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de mikor eszt az Öreg möglátta,
örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt
a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az
Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt
lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg
a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a
vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt,
azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén
bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is
juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor
osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon
aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán
akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott,
eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű
környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a
furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak
nagyon mögtecczött: a pingálás.
Itt osztán a másik firhanghon mönnek, láti a királlán, hogy az
Ördöngősvénaszszon keszd ėgy kádat csináni. A másik firhanghon mönnek,
lácczik, hogy a vándorlólegén mén bele a kádba és az Ördöngősvénaszszon
csuki rá a tetejit és ez mind lácczott. Mos mán asz kérdözi az Öreg a
királkisaszszontul, hogy tecczik ė a szobapingálás? Aszonta a
királkisaszszon: „Igön is nagyon tecczik“. Mikor mönnek a másik firhang
alá, möglácczik a falon, hogy az Ördöngősvénaszszon guríti a hordót a
Dunába. Mögén másik firhang alá mönnek, ott mán viszi a víz a hordót, a
vándorlólegént mög a királnál keresik, de sėhun sė tanálik. Másik
firhang alá mönnek, ott látik, hogy gyünnek a kérők: herczegök, grófok,
nagyülepű tótok mög válogatott czigán gyerökök, de a királkisaszszon nem
akar ėgyikhön sė férhönmönni. Itt oszt a királ kérdözi, hogy mé nem akar
férhönmönni? A királkisaszszon mög mongya: „Addig, atyám! nem mék
férhön, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a
szobát!“ Itt mán a királ kihirdeti, hogy a ki ojan szépen kipiktoroli a
szobát, hogy a királkisaszszonnak mögtecczik a piktorolás, annak agygya
a lányát. Most gyünnek a piktorok, tudósabnál tudósabbak, okossabnál
okosab legényök, de mihánt a királkisaszszon möglátta, hogy piktorolnak,
mingyá nem tecczött neki. Továb möntek, másik firhang alá, látik, hogy
az Öreg vöszi ki a hordót, nyiti föl, hát! a vándorló benne félhalva
van. Másik firhang alá mönnek, ott mán az Öreg mög a vándorlólegén ott
vannak a piktorok köszt. Mönnek továb, itt az Öreg beszél a királlal,
hogy ű kipiktoroli a szobát, hanem csináltasson ėgy új palotát, mert êre
kár aszt a szép piktorolást rátönni. Itt mán csinálik a szép palotát
oszt becsinálnak mindön ajtót, ablakot, hogy a lekkiseb világossák sė
mönynyön be. Itt oszt vége lött a pingálásnak. Az utolsó firhang alá
értek, az Öreg vezeti be a lėánt, hogy nézze mög, hogy jô van-ė
kipingálva a szoba? Itt a lán möglátta, hogy ez az a fijatal embör, a
kit ű valamikor szeretött. A királkisaszszon nagy örömmel mönt az
atytyáhon: „No, atyám! mos mán férhönmögyök, mer kedvemre pingáltattad
ki a szobát!“
A királ ennek mögörűtt, hogy az ű lánya is mán ėcczör férhönmén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –