Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg
alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly,
nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.
A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai
akadályozatlanul szállhatták azt meg.
Most aztán megtudta, hogy mi van ott?
A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A
hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen
egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős
temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott
pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát;
egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká
görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök
alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva;
megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző
szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen
szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az
utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek
neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok
befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a
többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy
ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a
sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.
Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé
vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.
A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még
azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták.
E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé
vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem
tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták?
Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza.
Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl
hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se
ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett
megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.
Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi
pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok
tömkelegében előrehatolni.
Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak.
Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel
támadhatott az oldalába: ellenfele tervén keresztül látott s a magáét
eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban
részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket
ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az
ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a
csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő
tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között.
Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt
vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.
Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét
ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig.
Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől.
«Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el
a «Madonna della Scopertát».
A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre
fiuk!»
Az egész hadsor Manasséra néz.
És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész
zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma
nem!»
És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi
másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az,
hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy
mozdulna, leül a földre.
Manassé felnézett a lőpor-ködtől nehéz égre és nagyot sóhajtott.
Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki,
a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába.
– Legyen meg a te akaratod!
Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak:
– Előre, testvérek!
S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána.
Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el
az ostromra.
De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a
lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a
«Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa,
egy bokor nem védte meg őket.
És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt.
A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte
be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték:
«Ki megvéd a kisértet ellen!»
Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a terrászfalat.
S a fal nem állította meg őket.
Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött
szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték,
már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.
«És az egész ostrom alatt egyetlen egy lövést nem tettek!»
A naphosszant vitatott «Madonna della Scoperta» el volt foglalva.
A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét
megölelte és megcsókolá.
– Ön holnap tiszt lesz! a vitézség érdemrendével mellén!
Manassé szomorún mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap.
Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak
a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó
trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót
vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren.
– Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel is megküzdünk
itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet
fiuk!
Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra
minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.
– Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok.
Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt
mondá:
– Egy az Isten!
S arra társai is mind azt tették, és azt mondák:
– Egy az Isten!
– De hát mit jelent ez?
– Az Isten, a ki megtiltotta az emberölést.
– De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!
– Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de
embert ölni nem.
– De hisz’ akkor az ellenség öl meg benneteket.
– Azt ő teheti.
A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre
azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek:
de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az
Isten!»
És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre.
Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne.
S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a
cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a
sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el
lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi
távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.
A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a
fenyegetett major felé.
Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül,
melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni.
Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát
kezétől.
Arra is készen vannak.
S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a
midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe.
Egy harmadik, a ki eddig hallgatott.
Nem nézhette tovább.
A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két
harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a
küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált
körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival
csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az
ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az
eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind
a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a
harmadiké marad a csatatér.
Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt
csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre
kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor
szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a
táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent,
még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások
fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban
az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl
egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés,
trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.
Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A
beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél
irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé?
Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan,
agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol
őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség
tábora.
XXXII.
Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi
itt történt velük.
Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna
egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot
arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt
elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.
E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit.
Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a
kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott
hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes
palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s
elszakíták őt családjától.
Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a
ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della
Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors
elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja
feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután
már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte
a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.
Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták
feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről
lemondani: az a kínszenvedés!
De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a
sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté magát a harczoló felek közé,
hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló
sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata
hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most
azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a
Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!»
Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik
határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az
ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e
egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát
egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs
vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen
az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor
velük?
Oh, ez nehéz tusa volt!
És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja
az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e
lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!»
Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt
eldobnia? «Nem harczolok értte!»
Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó
közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra
egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak,
alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell
változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját
hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ
minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a
balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként
a…
Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött.
Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű
férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a
tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája,
a nádvessző, melylyel megcsufolták.
Manassé megállt e kép előtt és hosszan elmélázott előtte.
Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen,
szabadítsd meg nemzetedet!»
És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom
az emberiséget».
S akkor lerántotta a nép tündöklő polczáról és sárral dobálta meg.
Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a
testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is
ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek
számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma:
ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád
fölemelkedni!»
… És azzal felkötötte a kardot az oldalára.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt
mondák neki:
«Majd én lenyujtom hozzád a kezemet!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio
főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész
eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a
multnak.
Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak
utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.
A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai
egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon.
Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet
gerjeszt a ránézőben.
Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly
mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a
rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék.
Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy
sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták
tartani.
Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg:
«Tábornok úr!»
Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a
hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.
«Eljöttem s parancsodra állok.»
A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s
megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a
fáradtságot, a mire megmozdítá?
«Mit parancsolsz velem?» szólt Manassé.
Erre kapott választ.
«Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist…
Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.»
Ő már benne volt ez álmokban.
S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra
s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán
maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig
abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az
ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.
Manassé pedig ezt olvasá az átnyujtott levélből:
«Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió feloszlattatik.
Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés
van biztosítva.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Abban a szobában is ott volt ama töviskoszoruzott kép.
Manasséra nézett szeliden, s e tekintet azt mondá:
«Lenyujtottam-e a kezemet hozzád?»
* * *
Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon
voltak.
Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt
mint valaha.
Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a
gyermek csevegett.
«A Béla nem jöhetett el, mert annak most épen examenje van.»
Hja bizony, az elébbvaló mindennél a világon.
A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város
bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan
főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.
A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót,
olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.
– Ki ez a szép fiu? kérdé Manassé Blankától.
A nő kedélyesen felkaczagott:
– Oh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá?
Hat év óta nem látta őt!
Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek
száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de
biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.
De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a
sír felé hervadt.
XXXIII.
A halottakat nem jól hantolták el!
Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól.
A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona
minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki
megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.
A zugolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad.
S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat
után is folytatták a fosztogatást.
Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat
viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:
«A ki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!»
S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár.
A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet
nélkül a személyekre.
S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb
szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb,
örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál.
Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban
raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint
milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál –
előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után!
S azok mentek a hivására.
Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem
lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a
hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el
a hajót.
A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó
Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a
porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az
iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany
melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a
halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.
A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel
riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.
Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg
kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán
felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából.
Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a
kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová?
Ki nyitotta meg neki az ajtót? hát a többieknek?
Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök
voltak: a vezénylet palotákban lakik.
Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A
közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.
Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett
és meghalt.
Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és
meghalt.
A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!…
Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak
egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a
fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy
«médium».
S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonolat?
Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a
tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az
áldozatért ordító közvélemény?
Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson.
A rettenetes bűnpert betették az országos archivumba.
Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a
ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni.
A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és
lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem
mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.
Egy szép reggel aztán Vajdár meghivást kapott a rendőrséghez.
A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott
semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.
– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s
visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog.
Erre az egyre nem volt készen Vajdár.
A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen
nincs védelem.
Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a
számára többé.
– E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki
rendeltetése helyéig fogja kisérni.
Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék.
Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett
volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék.
Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely.
Egyenesen hazament s egész nap el nem távozott a szállásáról.
Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső
szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára,
melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt
volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül.
Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes
tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes
opera-dallammal.
«A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán
gondolt valamit.
Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott
áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.
Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez
ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból
lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az.
Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján.
Nem jutott eszébe, hogy éhes. Az nap nem ebédelt.
Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A
selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a
marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem
hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára.
A rendőrbiztos tíz lépésnyi távolban követé.
Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott
nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy
az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt
egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt.
Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a
páholyába.