is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán
sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára
menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.
Valami ballet folyt a szinpadon, a zenekar dolgozott erősen.
A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen
kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy
valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki.
A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett
nevetni.
Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják
vissza annak, a mi szivében történik.
Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor
közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő
imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot
vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt
ijedve.
Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost
annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai
vannak?
Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a
nézőhelyről nem lehetett rálátni.
– Marquisnő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.
– Nem tudok róla semmit.
– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a
kérezkedő jelt.
– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit
beszél ön? Hisz az rettenetes volna!
– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve
Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az
életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve
megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát,
melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam,
jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy
elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém
költözött lélek volt.
– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére
fog válni.
– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az
ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom
oda olyan könnyen.
– Beszélt ön már a herczeggel?
– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen ő tőle jön.
– Mért tenné azt a herczeg?
– Boszúból.
– Boszúból? S mi oka lehetne a herczegnek ön ellen boszút érezni?
– «Te» miattad!
Ez a «Te» megvilágosítá a választ.
A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az
eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem
gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.
– Mit akarsz tőlem, bolondom?
– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan egyedül.
– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez szinház után s bebocsátlak.
– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle
lenni.
– Megesküdjem rá?
– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor
hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.
A marquisnő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.
– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?
– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm
az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van
a sarkamban.
– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a
szobámban.
– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az
botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt
még magam sem tudom Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból
mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te
is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess
el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár,
vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött
szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy
legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok
veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még
átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt,
hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.
A szép Cyrene úgy tett, mint a kit csiklandoznak. Pedig reszketett.
– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.
– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.
– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbelőni?
A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai
indokolták a kaczagást.
– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy
én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett
igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy
kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a
rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára
akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan
tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy
akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most
engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten
kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva
marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön
páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az
összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva
marquisnő elájulása között?
A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt
aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha
föltaláltak.
– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a
kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az
ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta:
«aztán okos légy!»
Vajdár megcsókolta a feléje nyujtott kezet, s eltávozott.
A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a
magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját
magának tapsolt.
XXXIV.
Vajdár sietett ki a szinházból.
A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét»
elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi
biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.
Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével
hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte
tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy
a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál
falatozhat.
A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több
kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte,
hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai
eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.
Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az
ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota
siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján.
Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja,
nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek
annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be
voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.
Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a
viasztekercset letette maga elé.
És aztán várt és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra.
Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének
minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp
vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki
hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben
lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e
őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?
Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide
hajtatott.
A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be
akarta várni, már hazajöhetett.
Nem jött haza. Éjfél is elmult; s ő még sem jött.
«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem
csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»
Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár
titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött
tárczát.
Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes
iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s
eltette a zsebébe.
Tehát adieu szép Cyrene, örökre!
Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta,
s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.
Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az
előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az
idő.
– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.
Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.
Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a
pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt
ebédért és vacsoráért bőségesen.
Még a hajnali vonattal akart elindulni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az
oly égő lehellettel igért találkozástól?
A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt
mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»
A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott
izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a
külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb
chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét
találta ebben a mulatságban.
Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes
eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.
Éjfél után két órakor érkezett meg az inas, a várt izenettel.
(Vajdár elutazott már.)
Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett
bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az
asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.
Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott
iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.
Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e
látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy
a pamlagon heverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint
leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva
gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:
– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek
róla!
XXXV.
Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.
– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az
hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de
te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már
csak a falevelek hullására várok.
Mi várni valója is lett volna még tovább?
Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.
Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel
vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem
volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha
elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.
Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni
többé.
– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek
ismét a tieid.
Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki
meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá
Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot
mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma
egészen jól érzi magát.
Manassé bejött hozzá.
Anna keblére vonta testvére kezét.
– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza
került. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide
lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor
bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! –
Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott
álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút
tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te
nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt
mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát.
– Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem
taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik
nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé:
Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?
Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s
megszorongatá a kezét tartó kezet.
– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő
visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy
kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még
látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?
Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékü az esküszóval.
– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a
száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.
Néma igenlés volt a válasz.
– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha
az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra
akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, –
pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És
ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz
neki én mellettem.
Manassé félrefordítá a fejét.
– No igérd meg.
Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.
Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy
testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi
léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.
– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy
szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.
És még egyszer meglátta azt.
A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.
XXXVI.
Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél,
hogy itt van.
A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember
a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus
csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár,
koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön
állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó,
gombkötő, szűcs és csizmadia.
Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve
lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.
A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie
abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.
Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint
Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal,
a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»
Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges
kisérőjével.
Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki
sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította,
hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani
tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit
elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz
lelket.
Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő
ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.
Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem
Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.
– «Toroczkóra!»
– Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született, oda tolonczozzák haza.
Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.
– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De
nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy
perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten,
úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.
A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság.
Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a
megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen
is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint
háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a
rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel»
rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.
S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte
Toroczkóra «haza».
Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.
«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész világból, s azoknak
a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket
elpusztítottál!»
És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a
házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja
hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka
szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.
Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott
a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen
a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb
parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a
mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött,
hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.
Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát
engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet
koldulni.
Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.
Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján
végig kisérje, egész az Adorján-házig.
Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult
fővel.
A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi
ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az
volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.
Manassé jött rá szemközt.
Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincze-jelenet után.
Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől
talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.
Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a
fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad!
A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a
legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető
«családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről
gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.
Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy
megölje mind a két embert.
Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi
kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.
– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi
észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak
kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy
főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel
bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből
tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást
elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e
tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd
holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak
vendége. Szivesen látjuk.
Többet nem szólt, hátat fordított és kiment a szobából.
Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.
S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót
tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már
aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s
egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az
embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No
csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen
megélhet.
Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul
tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig
fáradt – az ő kedveért.
Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, a mi agyát hevíté.
Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna
rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által,
hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik
számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült,
hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi,
hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék.
Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja
meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt
mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»
Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ!
Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit
üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!
– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak.
Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes
élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e
ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe
kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit
halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem
visszaajándékoztak ennek a háznak!
Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.
Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló
mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami
boszúját tölthesse.
Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó
nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.
A czimerterem tárult eléje. Oda is benyitott.
Ott azután – talált valamit.
XXXVII.
A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy
kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.
A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az
örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt
temessék el.
Vajdárt Anna koporsója állítá meg.
Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott
magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő
képét még az Isten elé is magával viszi.
Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga:
tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és
meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a
mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó
mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása
tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a
ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.
Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt.
Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.