dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen
el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival,
a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van.
Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek
fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről
lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.
– Tegyen ön, a mit akar!
Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan
a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak
semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egyistentvalló község
bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez
Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód
szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az
örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad
lennie.
Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni
az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!
Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte,
hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása
visszavételére.
Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy
beszéljenek Blankával.
Átmentek hozzá.
Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva
törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.
– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi
vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.
– Már meggondoltam. Szólt Blanka nyugodtan. Elkészültem vele.
– Mit irtál, drágám?
– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a
birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.
Zimándy úr elszörnyedve csapta össze a kezeit.
– De grófnő, ön elveszt fél milliót.
– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két
karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit
átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.
– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi
szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!
Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az
asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki,
hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver
éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza
kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor
kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá
keservesen.
«Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!»
* * *
Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá,
mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai
jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok
tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld
felett és föld alatt.
És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz
félelmetes ellensége: a fekete kenyér.
Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli
fekete kenyér!
XXX.
E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet –
változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.
A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal
kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek
«gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és
közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól
filléreket: a mi megint milliókra megy.
Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a
gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az
embereket, hanem tizezerével.
Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans
kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.
Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven.
A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a
zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk
bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent
hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll
egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut
egyéb, mint egy kis vágott dohány.
Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik,
a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a
szerződés megtartását, de azt nem teszi.
Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely
kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?
És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák
csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.
Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról
tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni
évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az
útfélen a postaszekérre les.
Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni s közvetlen senkivel sem
érintkezik.
Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a
midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország
diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas
czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is
igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó
tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. Az üzéreket,
vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja.
Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt
el sem fogadja.
Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt
nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja
kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép
rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga
mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva
a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön
s ismét elfoglalja helyét.
Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most
egy harmadikat: Cagliari herczeget.
Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt,
a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.
– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e
már az olaszaiddal?
– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágó marhára.
– Hisz’ akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.
– Soh’ se látnak azok abból egy falatot sem!
– Hát mi történik velük?
– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást
fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a
hadseregnek.
– Kárpótlást a nem-szállításért?
– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a
negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a
szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért
is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának
pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint.
– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a
poézishoz.
– S jól honoráltatják a fantaziájuk szüleményeit.
– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését.
Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.
Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a
maroquinba kötött tárczát.
A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész
tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor
Japánból divatosítottak el.
– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei
voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S
azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió
forintra megy.
– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.
– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést
megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen
magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a
rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.
– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a
katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?
– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony
megehetik, a ki a hazáját szereti.
A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban
csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt,
hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó
tréfálni.
– Van-e még valami commissiója az öregnek?
– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi
hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calico-t kapjon. Ebből
kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva.
Ennek kell azt megkapni.
Olvasd el a föltételeket.
– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes
munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is
részesítsen benne?
– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek
kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros
azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által
kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog
eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt
megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal?
Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz
minden millió rőfnél százezer forintot.
– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját
koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék
hallani.
– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára
a «csinvat» (Zwilch) szállítását.
– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen
vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.
– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb
marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit.
Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a
hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.
– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele
csinvatolni.
– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem.
Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a
finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru
államkötvényen külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt
százalék akár ide, akár oda.
De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház
ablaka.
– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!
– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az
optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek,
hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek
vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.
– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az
orrára?
– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.
– De megfordítva; egy vesztett hadjárat meg föltámaszt mindent.
– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our
common friend»[1] is közte van-e a learatandó búzának?
– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.
– Még mindig hozzáférhetetlen?
– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész
zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az
emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket.
Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a
zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy
szökevény se támadt közülök.
– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe
vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?
– Így is, úgy is meghal.
– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a
sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét
ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott
kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor
nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?
– Ön nagyon türelmetlen, marquisnő.
– No, és az te neked talán nem tetszik?
– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy
legyen.
– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe
megy.
– Nem rablok-e én Cagliari herczeg számára eleget?
– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz
elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy?
Azt megbocsátom.
Vajdár vállat vont.
– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem?
Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a
férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet.
Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a
kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel
együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.
S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította
egészen.
– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész
rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam,
mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha
azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson
hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a
fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben
volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy
szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a
kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész
bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van,
az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a
legjobbnak?
– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».)
A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely
egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény
hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők
ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s
aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor
az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a
biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég
valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át
a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A
«pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő
levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi
megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az
eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra,
hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres
számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a
legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a
tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.
– S ez a valaki vagy te!
– Csitt! Vajdár szeme elé emelte kezét, mintha el akarná rejteni magát.
A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket
kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet,
mely ezeket végrehajtja.
… Érthetlen szavak suttogása…
Az utczán a lovas czirkáló őrjárat kopogása hangzik végig.
… A suttogás egy perczre megáll…
A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy
ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.
– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a
boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
XXXI. SOLFERINÓNÁL.
Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében
két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma
két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy
helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul
voltak hagyva.
A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről
belátni.
Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy
azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a
katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét
érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és
együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az
otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet,
panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt
az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az
őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A
solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert
emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté
meg szörnyen polgári hangzású nevét.
Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú
drámát reggel óta.
Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy
messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas
szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb
regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a
lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város
volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók,
majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.
S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.
S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!
Ő maga harczol a harczolókkal.
A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt
rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd
meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját
hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze.
Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a
másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság
nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven
sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén,
hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a
felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s
nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen
addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a
halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész
apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van
beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok
számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind
megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói
tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól
megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a
hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat
végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért
foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok
birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most
teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az
osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két
egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már
harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség
meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a
robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a
minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és
congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az
emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön
őt összezúzni.
Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép
az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó
szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst,
amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha,
összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat
előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés
orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.
Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy
meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az
mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy
üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi
emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a
mezőn: hidegen néz mindenki a tájba.
Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott
járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök
időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet,
áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni,
alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket
halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb
alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek
neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki
csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az
igazság?
S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a
czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között
felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának
kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy
menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.
A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy
domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.
Gyönyörű szép regényes halom: teleültetve cziprusokkal.
Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját
képezni.
Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja
tanyázott.
Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.
Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s
ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.
Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az
egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A
mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte:
osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük?
Minő elátkozott hely lehet az ott?
Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban
úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát
lehetett egy csoportban látni.
A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.
Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer
ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és
sületlen, ehetetlen és undorító.
Még egy végső erőfeszítés lett megkisértve.
Elő a tartalékokkal!
Utolszor támadták meg a cziprusok halmát.
Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja,
indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt,
s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot
tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.
Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a
cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.