a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth,
mint a milyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már
abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt.
Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, a régi cancelláriai
hivatalnok, épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a
ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: «engedelmet
kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy madár!» Ő
is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár
volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a
helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került,
mig végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, a kinek
az ügyet elő kell adnia, azután meg míg az elfogadási napot elleshette,
a mikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.
Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, a
kik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy
minden ember úgy bizik a declamatorius tehetségében!)
Manassénak soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak
bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul
következik: «bányász».
Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe felérkezett. A régi
patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új
emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új
világot talál maga előtt.
Vannak pedig az embernek olyan kivánságai, a miket elég magában
elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.
Alig mondta ki magában Manassé, hogy bár csak hozna eléje a jó sors
valami régi ismerőst, már nyilt az ajtó, s a ki eléje toppant, az volt –
Cagliari herczeg.
Manassé ugyan nem kivánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte
volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különös adakozó
kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. A mit ő
kegyelmességétől magától megtudhatott, ki, a mint megláta őt az instans
tömeg között ácsorogni, felsugárzó arczczal sietett oda hozzá, s két
kézzel ragadá meg az ifju kezét s megrázta azt angolosan és azt mondta
neki, hogy «kedves barátom».
– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre
mondom, hogy szivemből örülök.
S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét.
Az csak állta.
– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szivemből örülök rajta. Áldja meg
önöket az ég!
A herczeg oly fenhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, a hogy
csak kiváltságos embereknek szabad.
– Mondja meg, mi hozza önt ide? Ujonczállítási ügy? Valami kedves
emberét akarja kiszabadítani? (Sugva, hogy a teremben levők meg ne
hallják.) Csak két szavamba kerül. (Fönhangon, hogy mindenki hallja):
Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést
igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással:) Legyen nyugodt. Mindjárt
beszélek a tábornokkal.
Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül
ment hozzá. A benlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.
Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart
Cagliari herczegnek lekötelezettje lenni.
Már pedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő
mulva visszajött a herczeg, s maga fogá karon Manassét és úgy vezeté a
tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etiquette
korlátain; a mi nagy gráczia volt.
Manassé ugyan már most jobb szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak
a kihallgatási teremben; de hát ő kivánta a jó szerencsét, s nem tehet
róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.
Az a tábornok, a kivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról
volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek mintaképeül lehetett emlegetni.
Valódi Antinous egyenruhában. És e mellett csupa nyájasság,
szivélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.
Leültette Manassét finom szivart adott neki: elmondatta idejövetele
indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az
átadott folyamodására sajátkezüleg ráírta a sokat jelentő szót
«præferentissime», háromszor aláhúzva, s aztán meg biztatta Manassét,
hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni;
a hadi kormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.
És aztán karonfogva kisérte ki Manassét még a várakozási termen
keresztül, egész az előszoba ajtóig s ott is kezet szorított vele, azzal
a szép férfiarczával szemébe mosolyogva szeliden.
Manassé elég nagy restelkedést érzett a fölött, hogy mindezt Cagliari
herczeg pártfogásának köszönheti.
Talán bizony azért olyan nagy barátja a herczeg, hogy az elvált
feleségét nőül vette Manassé.
Akárhogy történt: ügyét jól elintézettnek vélve, sietett Bécsből minél
elébb haza.
Az elintézés gyorsasága ellen nem lehetett kifogása.
Alig volt odahaza három nap, már hivatták Károly-Fehérvárra.
Ott meg egy olyan urra talált, a ki nagyon szereti a tréfát és különben
igen jó ember.
– Önnek a folyamodása megérkezett Bécsből, elutasító hátirattal.
– Lehetetlen! szólt Manassé elcsodálkozva. Hisz én nekem minden jót
igértek.
A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a
tenyerével.
– Oh milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az
embernek azért igérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás
indoka? ha szabad megtudnom.
– Az, hogy az illető folyamodók akkor, a midőn 48-ban önként felvették a
fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a
katonai szolgálat alól fölmentessenek.
Tökéletes volt az indokolás. Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék
nekik másodszor is.
Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát még sem
tartozik Cagliari herczegnek semmivel.
Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis
tartozik valamivel.
– Már most csak azt szeretném hát kieszközölni, hogy legalább ne
büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők
jóhiszemüleg nem jelentették magukat.
– Eziránt jó lesz folyamodni Bécsbe.
– A folyamodást megirom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd
útnak igazítom.
Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra
visszaszólította.
– Remélem, hogy önnek a saját katonaszolgálati ügye rendbe van hozva?
– Az én katonaszolgálati ügyem? szólt Manassé elbámulva.
Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani
consiliarustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket?
Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő
most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több
huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hivták, nem jutott eszébe,
hogy az reá is tartozhatik. Azt hitte, csak tréfálnak vele.
– Én rám csak nem foghatják, szólt nevetve, hogy bányászi kiváltságomat
eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.
– Már – nem tudom; szólt a barátságos úr, vállvonva s az iróasztalhoz
ment, holmi iratok közt keresgélni, míg végre megtalált egyet s abból
ilyenformát olvasott ki: «Adorján Manassé úr, a toroczkó-szentgyörgyi
ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut
sajátkezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy kezei
közül megmenekült».
– Mit szól ön ehhez?
Manassé most kezdte észrevenni, hogy hisz ez egy valóságos kelepcze.
– Be tudja ön talán bizonyítani az alibit?
Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanut találhatott, a ki jó lélekkel
megesküszik rá, hogy Manassé, mint megkötözött fogoly volt Diurbanu
hatalmában.
– Nem! mondá daczosan. Minden úgy történt, a hogy fel van rólam
jegyezve.
– Akkor kérem, legyen ön szives ezt a saját ügyét három nap alatt
rendbehozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.
Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel
Cagliari herczegnek és az nem hiába szorongatta meg olyan forrón az ő
kezét, mikor összetalálkoztak.
XXVIII.
Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy «no én szépen elintéztem a
dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem
engemet is visznek».
Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kaczagott erre a
szóra.
– Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged
katonának? A kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a
másik.
– Az én vállam?
– Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy
lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat
kitoldjuk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a
hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez; hanem a felcseré.
– Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, a mihez Mathuzsálem.
– No ugyan?
– Csaláshoz, vesztegetéshez.
– Micsoda? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt.
– S az «senki»?
– Azt «szabad».
– Ez nem az én erkölcstanom.
– Hát ugyan mit akarsz?
– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat
kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el
nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik
pedig nincs.
– Oh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak nyakát
féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta
elfelejtettem.
– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont s megyek veled, a
hová téged visznek, monda Blanka.
Ezen aztán nevetett is, meg sirt is.
Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb
itélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.
– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A mi sikerült
Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni,
ki törődött vele? De Adorján Manasséra «valakinek» figyelme van. Nekünk
a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez.
Adorján Manassénak, a hova híják, oda menni kell. A mi egy suhancznak jó
szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, a hol azt kérdik: –
ki az igazi férfi? a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva
kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt
mondja: «itt vagyok!» s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést
intézzék «ő hozzá» ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és
legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni,
hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak
eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A
legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hivásra s vonakodás
nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni
fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek
vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni
arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a
katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják
becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy
mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.
Manassé kezét nyujtá Anna hugának.
– De hátha elviszik háboruba? szólt Blanka.
– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háboruba, a
magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, a hol szent
a béke.
– Én nem bánom: oda is vele megyek.
– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó
helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé
távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid
vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be
egyszerre: rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent előlről kezdeni,
hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi többiek az újított dolgokat nem
értjük, te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni
akarsz, hát eredj! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az
enyimek. Nekem adtad.
– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt,
telet, nyarat végig éljek nála nélkül; hogy az első ibolyát, a mit a
haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi
megérik a fán, ne vele oszszam meg?
Anna mélyen felsóhajtott s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá
fejére, míg szemei megteltek könynyel.
E néma tekintet azt mondá: «hát én hány virágnyilást, hány levélhullást
várok végig? és várok – reménytelenül – és panasztalanul».
Blanka elérté azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket.
– Ne hallgass el; folytasd a te okos beszédedet.
– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap irunk neki levelet.
Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beleteszszük majd a
levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.
Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre
hangolta! Csak már itt volna az az idő, a mikor a kis Béla írni fog az
apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betükkel, a mik közül
némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már
csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen
levelet kaphasson az ember.
XXIX.
A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen
is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal
nőt, apró porontyokat s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember.
Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér! A
herczegasszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!
A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult aztán mindennap
Toroczkóról egy levél Manassé számára, a mikre ő is tartozott minden
hónapban egyszer választ küldeni.
Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy
tiszteletbeli őrvezetővé avandzsirozott. A másodikban már «virtikli»
minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig
vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.
Egy esztendővel biztatták egymást, mikor elváltak, s lett belőle – öt!
Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az
érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a kivel azt
megoszsza. A kis Béla nem csak ákombákomot, de verset is írt már atyja
születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek.
Mindennap. Mindennap.
Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához
hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka
több izben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy
katonatársai bálványozzák, előljárói becsülik, mintája a katonáknak,
tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt
legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát
érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagybefolyású erős
ellenségének kell lenni odafönn, a ki őt kitartóan üldözi.
Blanka tudta jól, hogy ki az? s nem koczkáztatott haszontalan
kisérleteket annak legyőzésére.
Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja,
még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem
csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik
Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a hol egyedül van
minden veszély ellen megvédve, a hol nem férnek hozzá, hogy akár testét,
akár lelkét megmérgezzék.
Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A
legszelidebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább
haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte
azt.
És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az
ő kezében volt; neki kellett magának mind azt a nehéz feladatot
elvégezni, a mihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni
tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint
a legjobb férfi.
Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is
elverte vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a
kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmult évek megtakarított
fölöslegéből. A vasgyár virágzott.
Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a
jég.
Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy
olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát.
Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát.
Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a
gyára, annál nagyobb a vesztesége.
Ennek igen természetes magyarázata van.
A gyármunka árszabályát a földmíves-napszám határozza meg. Ez Franczia-,
Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában
pedig a forint. A frank két ötödrésze a forintnak. E szerint a magyar és
osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a
külföldi.
Itt már nem tudott Blanka segíteni magán.
Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E
tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben
eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét(!) megszünt dolgozni. A
magánkohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret
sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.
A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet.
A mit a barbár elődök, irástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal
megtelepítettek, a mit ötszázados ipar a népkultura mintaképévé
idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt
semmivé tenni.
Blanka e tollvonásban is fölismerte a vezető kezet.
Türt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó
ipar átalános jajkiáltása majd útat tör magának s a régi jólét még
visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani.
Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is
folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt.
Azt irta neki, hogy minden nagyon jól megy.
Mikor legsulyosabban nehezültek a nőre a gondok, a miket az anyagi
létért való küzdelem újított meg napról-napra: egyszer csak egy régi
ismerős állít be a toroczkói házhoz – Zimándy Gábor úr.
A derék uron nem történt nyolcz év óta egyéb változás, mint hogy nagyon
meg volt hízva.
– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt grófné! szólt Blankához az
ügyvéd, s a grófné most is oly jó színben van. S e közben igyekezett
Blanka kezét megcsókolni. «Csókolom a szép kezeit.»
Blanka pedig elvonta tőle a kezeit.
– Ne czímezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem
hagyom megcsókolni, mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.
– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart
már.
– Csak egy évig. Akkor vége lesz a szolgálatnak.
– Addig sem. Nagysád előbb fogja őt meglátni. Maga fog utána menni.
– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram, szólt Blanka, kettévágva az
ömledezést. Megrendelést jött tenni hozzám?
– Hahaha! Kaczagott az ügyvéd. Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést?
Bizony megrendelést! De még mekkora összegig! Nem kevesebb, mint
négyszáznyolczvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz,
– vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz, – vagy ha még jobban tetszik – «a
vasárusné ifjasszonyhoz», hahaha!
Blanka elbámult. Mi akar az lenni?
– Igen, igen. Négyszáznyolczvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka
asszonyságnak au comptant.
– S mit adjak én ezért?
– Egy ív papirost, a neve aláirásával.
– Nem értem.
– Majd mindjárt megmagyarázom s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A
grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette
el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó
találkozásunk. Akkor, a mint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba
visszadöczczent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig
megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. A grófnő meg
is kapta az idéző levelet.
– Nem jelentem meg az idézésre; mert a felpereseknek igazságuk volt.
– A biróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül
hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele s annak az
erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.
– Azzal ugyan haszontalan fáradságot és költséget szerzett ön magának.
– Eleinte igen. Az első biróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört.
Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a «Vojvodinában», a
hol a rokonság birt nagy befolyással. De az appellatánál már itthon
voltunk, «Ausztriában». Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása
döntött. A felsőbb itélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel s
elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcz évi járulék kifizetésére;
a mi tesz négyszáznyolczvanezer forintot, a mit rögtön le is kellett
tenniök birói kézbe, a honnan a grófnő sajátkezű nyugtája, vagy nekem
adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer
kezében lesz a félmilliója, itt hagyhatja a vascsinálás mesterségét a
czigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába s élhet grófi módon.
Blanka egészen el volt kábítva e hír által.
Négyszáznyolczvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a
toroczkói völgyben! Egy olyan összeget, a mire senki sem számított, a
miért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az
ölébe, a mi onnan felülről megered, mikor legszomjubb a föld,
legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi
gondtól! Urrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés
véletlen által. Oh ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.
– De hát hogy lehet ez? kérdezé hitetlenkedve. Hiszen nagybátyám
végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem
minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem
tagadhatom, mert igaz.
– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek
megtalálja a kapcsát, a mibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya
végrendelete így szólt: «ha örököseim valamelyike a római katholikus
hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse
el».
– És én kitértem a római katholikus egyházból.
– Hiszen a vojvodinai birák is így fogták azt fel. Persze primitiv
emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső
biróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én
bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az
ön esetére: mert az így szól: «ha kitér a katholikus hitből valamely más
keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát». Ugyde a grófnő
nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy
istentagadóba; és így azt kitérésnek sem lehet nevezni, csak
atheismusnak: erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én
érvelésemet hagyta helybe.
Blanka arcza lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről s
indulattól reszkető hangon kiálta föl:
– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, a mennyiért én
aláirjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott,
Istentagadók sectája? Hogy én ezeknek az embereknek, a kik velem
megosztották kenyerük falatját, a kik engemet életükkel, vérükkel
megvédelmeztek, kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba
befogadtak, – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy «pogányok!» Hogy
meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, a kiket e földön
szeretek, s a kik engem igazán szeretnek, – s írjak alá egy hazugságot,
a minek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, a mit saját
lelkem, öntudatom, meggyőződésem megczáfol! Ah nem, ön nagyon rosszul
ismerte akkor Zboróy Blankát, a ki ha nem grófnő is többé, de azért még
mindig büszke a becsületére. Adja ön vissza a meghatalmazásomat!
Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben
képviseljen. Adja vissza meghatalmazó levelemet!
Gábor úr tiszteletteljesen visszahúzta magát.