– Nincs nálam pisztoly.
– Eb hisz neked.
– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna
benne a lőpor, nem sülne el.
– Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?
– Szabadíts meg.
– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?
– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.
– Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.
– Kezedbe adom rögtön.
– S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe s nem veszed vissza megint?
– Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?
– Igen. A «senki», meg a «semmi».
– Merre vonult a tábor?
– Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra!
– Végy a hátadra s vigy utána.
– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak.
Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek,
ha a Székelykövet nekem adod is.
– Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a
toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.
– Nem az, hogy ők akadnak te rád, hanem te akadsz ő rájuk.
– Vigy ki innen a hátadon.
– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád?
Félek a kardodtól nagyon.
– Ha félsz, hát nesze, fogjad.
A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután,
mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál
fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.
Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.
– No hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?
A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány fölvette a hátára.
Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.
– No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb
baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj,
nem szakad az ki.
A tehetetlen ember végig káromolta az églakók minden seregét.
– Hát aztán hová lovagoljak veled?
– Vigy a falu végére, a puszta templomba.
– A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod,
hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki
magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán
minek vigyelek oda?
– Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán
elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön
azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres
is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz
azon fölül.
(Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán
neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette
volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta
templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)
XXV.
Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta
épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel,
előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró
gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva,
elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta
szólítani az embert.
Az pedig nem volt most ezen a világon.
Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik,
hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a
betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő
parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve
igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel
elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort.
Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult
öldökölni.
Ekkor betoppan az épületbe egy ember, a ki egy másik embert hoz a hátán.
– Nesze hát Manassé, itt van neked Diurbanu!
Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.
A földredobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.
Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el
körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart
ugrani.
Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor
oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott
torzképévé facsarta el.
A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét,
ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig
felemelkedett.
– Ölj meg gyorsan, ha ember vagy; rikácsolá kínfojtott hangon.
Manassé karjait összefonva állt előtte.
Választhatott számára a halál nemei közül.
Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a
gyűlölt láng ki van oltva vele.
S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle.
Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének
mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.
Manassé csendesen ingatta fejét.
– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. A ki
«Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz
téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé
tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad
körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök
szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig:
folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a
rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni
fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be.
Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd
végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig,
a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve,
megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket!
Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál,
kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra
üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be
rajtad az Isten!
Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki,
hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.
Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld
felé fordítva.
A paripa ezalatt ismét visszatért oda, a hol embercsoportot látott.
A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok,
mikből zsarátnak-eső hullott alá.
– Jer. Segítsd őt felkötni. Szólt Manassé a zenésznek.
– Melyik fára? kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.
– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda
nincs kötve.
– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz
igazán jó. Parádét csapunk vele.
Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a
nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.
A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre
feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.
– Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a
kantárszárat. Te üsd hátul.
Aztán Vajdárnak szólt, ismét németül.
– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra
elmegy a ló.
A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre
fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté
kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta
a vidéket.
– Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért
nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond
leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a
vadásztáskádból elszalaszd!
– Ne busulj fiu! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.
XXVI.
– Hanem már most igyekezzünk haza.
– Csak már a lovadat is el ne vitte volna.
– Az övé volt.
– Jaj de bolond vagy te Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát
elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.
Siettek versenyben.
Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró czigányt nem birta
legyalogolni, az úgy futott utánna, mint a nyúl.
Egyszer aztán elővette a hegedüjét, s elkezdte a Rákóczy nótáját húzni,
obligát zenekar-kiséretül.
– Mit csinálsz? förmedt rá Manassé. Csak nem akarsz zeneszóval kisérni
Toroczkóba?
– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt Manassé, hanem azért, hogy
a toroczkóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak
bennünket, azt gondolják: ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár
volna az én gyönge testemért.
– Hát én értem nem?
– Te érted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van,
mindjárt elveszi más; de ha én felrugok, az én banyám csúf, mint egy
boszorkány: azt senki, az ördög se veszi el többet.
Ez olyan indok volt, a mit nem lehetett megczáfolni.
Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar
kisérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is.
A míg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál
nagyobb dobszóval a toroczkói nemzetőrök egy csapatja, köztük három
Adorján testvér. Ezek épen Manassét mentek keresni, s nagy volt az
örömük, hogy fele úton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig
mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.
– Semmi baj sincs! nyugtatá meg őket Manassé.
Azok nagy diadallal kisérték őt hazáig.
A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá
az árokparton, a fűzfák alatt.
Azt nem lehet betükkel leirni, a mit az ujra találkozó szerető lelkek
mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet
minden ember megért és mindenki megtanul egy pillanat alatt!
Szent őrjöngés volt az!
Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve
vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utczasárral),
épen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya
és negyven vitéze.
– Nos, gyermekek! hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? kérdezé
diadalmas arczczal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül
kimenekedve, odamene Manasséhoz s a vállára veregetett büszkén. Meg volt
biz az, édes öcsém, Isten segítségével s nem került többe, mint husz
font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.
Manassé meghagyta az öreget a maga hitében s nem rontotta el a dicsekedő
örömét. Nem mondta el neki, hogy a mi megnyerte ezt a hihetetlen,
csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy
gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek
messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az
asszonyoké!
Azoknak sem mondott el mindent, a mi vele történt,
Csak Annának adta vissza elhozott gyűrűjét.
A leány hevesen ragadta meg bátyja kezét, midőn a gyűrűt meglátta.
– Ő volt Diurbanu?
– Valóban ő volt.
– Te megölted őt?
– Kezem között volt. De a mit neked megfogadtam, azt megtartám, s
engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok
mindent, a mi ma történt.
Azzal letörlé testvére szemeiről a könyeket s szobájába vezette őt,
vissszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.
A vele történtekről hallgatott Manassé, mint egy szobor.
De annál kevésbbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy
nyugalom lesz: nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek.
Még azon éjjel elmondott mindent a templom-bástyában összegyűlt, Te
Deum-ot éneklő népnek, meg a leányiskolában mulató vitézeknek.
Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitáns hazugságokkal
keverte össze, hogy azokat nem lehetett historiai adatokul feljegyezni.
Tízszer elmondta a hősköltemény catastropháját; mind a tízszer
másféleképen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben
Manassé volt a mythoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga
küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott
buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint. Utoljára magát a
fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát
összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hirmondónak
hivei közé.
A ki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott
trophæumokat, a pisztolyokat, a handzsárt s magát a legnyomatékosabb
tanujelt, Diurbanu ezüst hüvelyű kardját, a mit már nem lehetett
elvitatni.
A czigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták:
szörnyü nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.
Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött
«asszonynyal»? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből
kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a
számára helyet és módot. – «Hát a mint Manassé, miként Sámson a
filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a
peánai hős amazon is. De a mint az meglátta ezt a szép deli ifjut,
egyszerre vége lett minden vitézségének, – eldobta fegyvereit (itt
vannak, a ki nem hiszi) megadta magát, s arra Manassé fogta a szép
menyecskét s azt bizony kedvére megcsókolgatá.»
– De már ez hazugság, czigány! ordítá rá a hallgatóság s azzal fogták a
gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az
«egy igaz szóért», a mibe vesztére belebotlott.
* * *
A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába furt ágyúk, mikkel
Áron bátya a nagy csatát megnyerte s nagy ünnepélyek alkalmával
hatalmasan ágyúznak belőlük.
Ezek voltak az utolsó ágyúdördülések Erdélyben.
Két héttel később elhallgatott minden fegyver.
* * *
Vajdár Benjámin hat hét mulva került vissza Bécsbe Nagy-Szebenből, hol
addig törött lábával feküdt. A mit hazavitt nevezetes expeditiójából, az
volt: patronusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hült helye;
magának pedig egy biczczenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a
tánczképességtől végképen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük «puszta
légnek».)
XXVII.
A valódi küzdelem még csak most kezdődik. Mert azzal, hogy kicsavarják
az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden
eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.
Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, a mit
a kenyérért folytatunk.
Maguk a harczolók nem is tudják talán, hogy harczolnak. Csak azt érzik,
mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre
fölrobbantják alattuk az aknát.
Hanem a hadvezérek, a kik az apró harczosokat igazgatják, azok jól
ismerik a maguk csatatervét.
A toroczkói völgyben is vasat készítenek, meg a westfáli hegyek között
is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.
A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz
lóerejü gőzfujtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves «campagne»
alatt szakadatlanul s hámoraikban ép oly megszünés nélkül zuhog az ezer
mázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták
oszlopai, boltozatai, a hadihajók pánczélja, a gőzgépek alkatrészei, az
ujabbkori ipar csodái.
A toroczkói munkások pedig dolgoznak a tenyereik veritékével, azon mód
szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat
most is a hátukon czepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl
istenkisértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a
tüzet fujtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s a mi a
kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy «kenyérvas».
Ugyan kemény kenyér!
S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen
földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével neki állnak, s addig
vágják, mig kettévágják.
Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat,
keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel
olvasztott vasuk legjobb a világon.)
A toroczkói bányásznép ebben az évben, daczára a háborús világnak,
tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden «kenyér» nyom egy
mázsát; mázsája megért tizennyolcz forintot. Nekik az gazdagság volt,
éltek belőle.
A toroczkói népnek aztán szép fehér kenyere van, a minél nem lehet
kedvesebbet kivánni a «Miatyánk»-ban.
A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nem csak
barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék
gabonájában az «anyarozs», s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell
enni, mert az Uristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember
betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer.
Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét
szájához viszi: tudja, hogy mérget eszik.
Már most aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg azt
a fehér czipót, a mit a toroczkói munkás fölszel, s a toroczkóinak
adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, a mitől az ő tagjait
összehúzza az ergotismus (Kriebelkrankheit) görcse.
Ez a hadviselés a kenyérért.
Hanem a vezérek, a kikre a védelem van bizva, azt mondják: «hohó! biz
ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!» S erős sánczot vonnak
a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.
Ha valami állambölcs egyszer ezt a sánczot egy tollhuzással lerontja,
akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Toroczkó
ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.
Manassé nagyon jól látta ezt a balhelyzetet előre.
E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez
abban a kezdetleges állapotban van, hogy a mint a szabad verseny
ránehezül, össze kell alatta roskadnia.
Az öregeket hiába ösztönözte: azok már el nem téríthetők a maguk ősi
szokásaiktól. Tizen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, a hogy
apáiktól látták s megosztoznak a «kenyéren».
A mint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjuság
letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a
harcz után.
Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, a hol elhagyta. A
bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem
kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében
állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak, ha
hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket,
hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek
bizonyos napra Károly-Fehérvárra felseregleni s ott csontjukat és
bőrüket annak, a ki ahhoz igényt tart, bemutatni: azt hitték egész jó
lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.
Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, melylyel
szülővárosa vasiparának uj korszakát akarta megindítani.
Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy ötemeletes gyárat,
azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről
azokat a munkásokat, a kik legdrágábbak, legkorhelyebbek,
legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót,
a ki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, a mit az a gyár
készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az
iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a
számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a
parancsolat: akkor «kezdenek el» számítani, hogy mennyivel is kerül
többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint a mennyiért azt el
tudják árusítani?
Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piacz
megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden
figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, a mik
minden tanyán szükségesek. Egy czélszerüen javított ekével is el lehet
indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője
magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasutkirályok, mint a vontcsövű
ágyúk öntői.
Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat
képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis
katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, a mi munkásnak nem válik
kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását.
Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz
kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb
szabású, s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat
meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a
külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot.
S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagától. A
fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt
látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni.
Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas
pályakörü diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben;
de még a hajdani festőművészt sem.
Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan
«Társ»-ra bizhatta, a kinek először lelkiismeretességéről biztos volt,
másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. A ki a főkönyv
vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról
mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.
De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki
a hajdani Cagliari herczegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, a kinek a zárdában
azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel:
rangjának lealacsonyítása.
Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész
vagyona volt befektetve.
Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek.
A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján
Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik
Blankának volt miniatur arczképe.
Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe
Blanka és Anna között.
Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a
kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra,
leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni
mind a kettőt; felcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá,
honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske,
ujabb meg ujabb divat szerint? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két
gyermeknek élt.
Így aztán Blanka egész ügyvivő nyugalommal folytathatta a számvetésnek
nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem
történik-e valami bajuk a gyermekeknek.
És így minden ember végzett valami dolgot, a mi nem az ő hivatása volt.
Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama
művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive
odahivott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s
Anna, a hajadon, végezte az anya feladatát.
S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan
munkát tud «jól» elvégezni, a mi hivatásával ellenkezik.
Az «Uj Telep» felvirágzása volt mindenki előtt a főczél.
Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius
parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, a kik még nem voltak
benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károly-Fehérvárra három nap
alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.
Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs
kategoriájába esett. Azok felmentek Károly-Fehérvárra; a vizsgáló
bizottság mind valamennyit «alkalmas»-nak találta és kijelenté, hogy be
vannak sorozva; még pedig, minthogy elmulasztották az önként
jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.
Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult
munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe s a
kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, a mit régi,
királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha
talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás,
mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.
Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó
barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, a kik könnyen segíthetnek
rajta.
Csak hogy ott most egészen új világot talált.