dühét és mosolygott.
E mosolygása vérlázító volt.
– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz
megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez,
hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a
bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a
tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.
– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a
pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két
asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja
egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.
– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a
végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott
lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint
szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti
kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát,
átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma
mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket
vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát,
az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre
bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni
magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed
következni fog. Jó éjszakát!
Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban,
érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét
egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.
Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy
pihenő pontot.
– Manassé! hangzott föl a pincze zúgából.
Fölriadt.
– Mi az? Patkány?
Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.
– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy
az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy
szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a
fogaimmal a te köteleden a csomókat.
– Minek?
– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon
van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te
is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart,
aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.
Manassé megtette azt.
A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig
jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.
Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete
előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják
Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon?
Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly
pokoli kelepczébe kerítse?
Az egérke az alatt csak rágott, rágott az ő aczélfogaival.
Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról.
Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a
két keze szabad.
– No már most húzd ki ezt a husángot közülem.
Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen
lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.
Egészen büszke volt bele.
– De már most drágán adjuk el az életünket! henczegett, nagyot ugorva.
– Mit gondolsz?
– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a
Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe
ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s
aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.
– Nem kerül arra a sor.
– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?
– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót.
– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?
A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.
– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember
elbeszélt!
– Miért ne tenné?
– Nem engedi azt az Isten!
– Te Manassé! mondanék valamit.
– Mondjad.
– De megrúgsz érte.
– Hát ne mondjad.
Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a
négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.
Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem
azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban
sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az
eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották
Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli
támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu
lángban áll.
Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes
valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a
toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a
kitartó puskatüzelésből kivehetni.
De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy
egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja
föl azt? Áron a maga negyven emberével?
Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.
Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a
legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű
zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat
kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét
rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a
mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat
az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt
asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a
szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a
legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében
van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?
A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki
tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön.
Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a
dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és
a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.
Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.
A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.
És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre
négy. Azok Áron ágyúi odafenn.
Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.
Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.
Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron
csak nem tarthatja vissza őket.
És aztán mi következik?
S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.
E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.
– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva
azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.
Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel
törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.
Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás
hosszában.
– Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.
– Mi lesz abból?
– Kitörjük az ajtót a sarkából.
– Beállok!
A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől
fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő
kos.
A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó
idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották.
Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj
támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem
hallottak semmit.
Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki
rohant a gerendával, felpattantak.
A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.
– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva
Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s
körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.
– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell
nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt
jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török
előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két
sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.
S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a
gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából.
Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz
újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.
Nem volt Adorján Manassé az többé!
Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj
vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől
őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a
nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten
képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!
Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!
A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el
útját.
De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem
gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.
XXII.
Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg,
turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles
övébe kard volt dugva és pisztolyok.
– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt
palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!
Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé
fülébe:
– Hol van a nőm és a húgom?
Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét
követeli, átharaphatta a fogával.
Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva
tekinte Manassére.
– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja
őket.
A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.
Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.
– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.
S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a
vérszomjazó szörnyetegnek.
Az elkezdett most reszketni.
– Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.
Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.
Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:
«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval!
Mind elveszünk itt!»
A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről
sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat
Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő
falu nem nyújtott menedéket.
A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az
utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült
elmaradozó a többiek után.
– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s
fölvezette őt a folyosóra.
A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.
Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva,
hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a
buzaégetőnek.
Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.
– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit
megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki:
Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a
ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne
fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak
Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a
sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak
iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége
volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával
Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta
magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy
ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be
lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti
is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra
mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal,
kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd
meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod?
semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó
szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te
lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették
velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő
Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta.
Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok,
elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy
még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok
nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé.
Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.
S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz
mellvédfalára könyökölt.
Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden
érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.
– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd
nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.
S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az
arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor
hirtelen félrefordította a fejét.
– Nem! Nem rablom meg a te nődet!
Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a
homlokát.
A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg
akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.
Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.
– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem
akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint
én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy
tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én
tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat!
Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy
könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok
födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát
egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár.
Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset
is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd,
odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?
Manassé elborult arczczal mondá:
– Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!
– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem
adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm,
galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy
tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a
jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik
abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit
kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.
Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.
Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,
– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy
gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e
leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya,
istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett
oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza
alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes
asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos
haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád?
Mondta-e ezt?
– Úgy van.
Zenóbia kaczagott a dühtől.
– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint:
«apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden
elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki
nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt
hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a
nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába.
Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s
senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta
balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten
sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz
neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod
valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled:
felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim!
«Norok bun!»
Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két
hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer
mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető
úton, a merre legkevesebb nép futott.
XXIII.
Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba.
Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé
porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül,
a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész
zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.
A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes
fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan
meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett
lelkére, hogy el volt kábulva alatta.
Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté,
még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még
képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt
és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért
jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy
önkénytelen borzadálytól.
Hallgatott és bámult.
Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a
tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek
sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé
fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.
– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most
mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is
megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.
Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom
lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő
toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá
tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók
jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt
egyedül, a lakosok elmenekültek.
– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott.
Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek
a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. –
No, nem kellenek? Hát nekem adod?
A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált
magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba
dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött
kabátjával.
– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?
Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom
felé csendesen.
Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület.
Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt
bevakolva. Egy abbahagyott templom.
Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.
Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a
felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a
feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!»
mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.
A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer
megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá
lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának
egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt.
Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a
megkezdett fölöslegessé vált.
A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom
építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal
fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból.
Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron,
csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám
beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a
templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell
ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s
jellemzi a keménynyakút.
Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy
Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét
épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.
Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje,
hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát
Istenhez emberi teremtés.
A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a
lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az
emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők
bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső
társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel,
szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.
Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek
meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló
szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte
közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit
emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a
perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.
Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!
A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más,
mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom,
dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma
fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.
A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.
S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik
gondolkozni, a míg érez.
XXIV.
Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől
meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló
tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.
A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.
Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn
keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel
benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a
magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni
az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két
térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta,
a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.
A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut
utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a
vadsóska levelei alá.
De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét,
s elkezdte a hurokat pengetni.
– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te
járjad!
A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.
– Te czigány! Jer közelebb.